A hollandok elleni egynyolccal nem a magyar futball halt meg, hanem azoknak járt le az idejük, akik abból élnek, hogy mást hitessenek el velünk, mint amit látunk. Az amszterdami bukás után egyértelmű: akik magyaros technikával kábítanak, a támadófoci hagyományait emlegetik, továbbjutási esélyekről beszélnek a reális viszonyokkal szemben, eredményes helyett szerethető válogatottat akarnak nekünk eladni, szóval mindezen alakokra innentől nyugodtan süthetjük nettó megélhetési bűnöző, a szélhámos címkét. Nagyon hosszan el is mondjuk, pontosan miért.

Lószart!

Bevallom, hatalmas megkönnyebbüléssel és nagy megnyugvással álltam fel a tévé elől a hollandok elleni pofonosztás után. Megkönnyebbüléssel, mert tudtam, hogy benne van a Szerethetőben a hatalmas gólkülönbségű égés esélye, de legkésőbb a hollandok első góljáig azt gondoltam, hogy ez a kudarc szerencsétlen esetben a pótselejtezőn fog becsúszni mondjuk a franciák, a horvátok vagy az ukránok ellen. Lássuk be, egy valódi téttel bíró tétmeccsen, egy lépésre a vébétől beszedni nyolcat ötször ekkora tragédia lett volna. Szerencsére erre már nem lesz lehetőségünk.

Megnyugvás pedig a fent említett tudat miatt tört rám. Eddig sokszor azt gondoltam, hogy ócska ellendrukker vagyok, aki saját frusztrációi, perverziói miatt gondolja azt, hogy ilyen védelemmel, védekezéssel, amilyet eSándor hónapok, évek óta produkált a csapattal, nemhogy esélyünk nincs egy pótselejtezőre, de kifejezetten káros lenne mindenkinek, úgy, ahogyan az 97-ben is bebizonyosodott. De eddig kifejezetten szégyelltem ezeket a gondolataimat, képtelen voltam teljesen kivonni magam az alól a kommunikáció alól, amely az utolsó pillanatig reménykedést, a minden utolsó szalmaszálba belekapaszkodást sulykolja. Amit a meccs után éreztem, nem az ellendrukkerek, az énmegmondtamelőre emberek ócska, önhitt megnyugvása volt, hanem a igazi megérkezés élménye. Innentől lesz szerethető, valóban érzékelhető a dolog: mert szép az, ami érdek nélkül tetszik.

És itt most szeretnék egy kicsit a saját fuballdrukker-szocializációm fontos pontjaira kitérni, talán nem lesz érdektelen a mostani történések megértése szempontjából.

1986, vébé, Irapuato, magyar-szovjet 0-6

Nem voltam még tízéves Mexikó idején, nem nőttem bele egy fociőrült családba. (A Vidi nagy 84-85-ös menetelését, Fehérvár környékiként, már bőven érzékeltem, de mégsem azt nevezem az első komoly lökésnek.) Az irapuatói meccsből annyira emlékszem, hogy levest eszem, majd Záray-Vámosi énekli egészen bugyuta vébés dalát, amitől én nagyon lelkes leszek. Aztán filmszakadás. Egyetlen momentumra sem emlékszem a meccsből, halványan dereng, hogy már nagyon azt akartam, legyen vége. De nagyjából se kép, se hang. Ilyen mértékű filmszakadást azóta sem sikerült előállítanom. A konkrét jelenetek hiányában is ez a meccs lett fociszocializációm alapja, de megkockáztatom, nagyjából mindenre kihat, ami vagyok. Utólag, a reakciókból, olvasottakból, de felépítettem magamnak azt a kudarcot, amit Mexikó nemcsak nekem, hanem az egész országnak jelentett. És nem csupán azt az egy kudarcélményt építettem fel magamban utólag, hanem ez lett a kihívásokhoz és a kudarcokhoz való hozzáállásom, pontosabban kudarcorientáltságom alapja is.

A nullhat után mindenki hitte, hogy vissza lehet állítani a korábbi pályára a magyar focit. Gyorsan váltogatták egymást a kapitányok, sorra buktuk el a selejtezőket, de közel nem annyira megalázóan, mint az utóbbi időkben. Mindenki kapkodott, gyerekként én is elhittem, hogy mindig csak egy kicsi hiányzik. Aztán jött a rendszerváltás, és jöttek az Izland elleni bukták. Ekkor még felháborodtam, kétségbeestem, de utólag egyértelmű, a közvetlen visszakapaszkodás esélye elúszott a 90-es évek elején.

1997, vébépótselejtező, Üllői út, magyar-jugoszláv  1-7

Egyetemi éveim kábé közepén voltam a legmesszebb a focitól, nem is láttam a meccs első felét, mert egy randevúnak nem nevezett randevún voltam egy Orsi nevű lánnyal. A kollégiumi tévészobába a félidőben estem be, a zsúfolt, 2×3,5 méteres lyukban behajtogattam magam két pajtásom közé, kérdeztem, mennyi az eredmény. Azt mondták 4-0, oda. Röhögtem rajtuk, hogy viccesek. De nem volt kedvük röhögni. A jugók elleni összesen 1-12 (a visszavágót megnéztem teljes hosszában) már végül is egy égből pottyant esély volt, pontosabban egy impotens finn védelemnek köszönhettük. Eszeveszett évfolyamtársaim elautóztak Helsinkiig, hogy lássák, amit mi csak a rádión próbáltunk  hallgatni a tátrai túrázás közben. Égből pottyant, amit azóta is nagyon bánok, mind közül ez volt a leggyötrelmesebb. Nemcsak a gólarány miatt, hanem mert már nagyon messze volt Mexikó és ez a tucat gól világossá tette, hogy lent maradtunk a gödör alján, nagyon hosszú időre. Az az 1-7 sokkal fájdalmasabb volt, mint a mostani 1-8, sokkal kevesebb beégés előzte meg, mint a mostanit és még nem voltam olyan immunis a kudarcokra.

Ez volt a pont, ami után már minden kudarc be volt árazva előre, percekre, már csak percekre sikerült lelkesedni egy selejtezősorozat előtt. Már csak kötelességből reménykedtem, de sok évig tartott ez az állapot. A focinkban egymást követték a nagy nekiveselkedések, a nekibuzdulások. De valójában a Málta elleni, 2006-os kudarc vagy az elmúlt évek sorozatosan felszínre törő bundabotrányai, a klubcsapatok legfeljebb szórványos sikerei sem figyelmezettek minket eléggé, hogy mennyire messzire vagyunk attól, hogy egy vébé- vagy Eb-szerepléssel visszatérjünk oda, amit elitnek lehet nevezni.

2013, vébéselejtező, Amszterdam, holland-magyar 8-1

Lassan alulról nyaldosom a negyvenet, messze elhagytam a pubertáskort és az ifjonti lendület is meg-megül már. Megérkeztem, van szép és okos feleségem, van szép és okos gyerekem, van hol laknom. Nem a saját vágyaim és frusztrációim vetülnek egy válogatott meccsbe, nem ácsingózok egy válogatott sikerre az esetleg elfuserált életem ellensúlyozása, a ki nem élt vágyaim miatti pótlék okán. Azokat is megvetem, akik szórakoztatóipari termékként tekintenek a focira; otthon, a négy fal között mindenki lehet Arsenal-, meg Barca- , meg ami bármit akar szurkoló, a válogatott a más. Ez van, ez adottság, itt vagy, akkor is ha a hollandok vágnak nekünk nyolcat, akkor is, ha mi szopatjuk a brazilokat hárommal. Persze, az nem mindegy, hogy a lojalitásodért cserébe ki és mit hazudik, ki, mivel ver át, azért, hogy meglegyen a segge alatt a jó kocsi, benne a szintén tuningolt nővel. De a lojalitásodnak nem előfeltétele a menőség, az eredmények, a világklasszis csatárok, másegyéb.

Már a románok elleni bukta után, némileg nyugodtan ülhettünk le a tévé elé. Újra, és újra elhittem, hogy a hollandok biztosan kisebb fordulatszámon pörögnek majd; ha mosolyogtam is rajta, de biztosan nem építettem ki az agyamból teljesen eSándor szavait, aki elárulta, megtalálták a hollandok gyenge pontjait. És elkönyveltem, a szerencsére kimaradó pótselejtezőre vizionált kataklizma még várat magára. Tévedtem. Azt nem mondom, hogy meg is lepődtem.

Igaztalan lennék, ha azt mondnám, hogy a címben szereplő közgazdász-sámán, vagy bárki a szélesebb környezetében, alkotta volna meg azt a kommunikációt, ami olyannyira eluralkodott mostanra a magyar focin. Sőt, sokkal előbb kialakult a magyar foci jobban teljesít szlogen, amit annak ellenére hajtogatnak sokan, hogy a nemzetközi szerepléseink ezt kicsit sem támasztják alá. A sok hiábavaló nekiveselkedés, a külföldi kapitányokkal ugyanúgy beszedett kudarcok vezettek oda, hogy a valódi fejlődést, és az arra törekvést átvette a verbális fejlődés, és annak hajtogatása, hogy előreléptünk, jobbak az eredmények. Lehettünk negyedikek, tömhettek ki minket a norvégok, próbálhatott ki két év alatt nyolcvan játékost Matthäus, a kudarcok utáni picsogást felváltotta az optimizmus. Még mindig be lehetett dobni a magyaros technikát, a faék egyszerűségű szurkolókat el lehetett kábítani azzal, hogy a magyar hagyomány a támadófoci.

Kétségtelen, a fülkeforradalommal fokozódott a tempó, a magyar fociközeg, érezve a politikai támogatással együtt érkező forintokat, még bátrabb lett.

Csakhát a sűrű fingásnak szarás lett a vége.

Az ugyanis a probléma, hogy statisztikai adatokkal lehet bűvészkedni, politikai blöffökkel lehet arcoskodni, világnézeti kokisallereket is lehet osztogatni nyugodtan, nem feltétlenül lesz probléma, a politika sokkal képlékenyebb dolog; főleg, ha hitkérdést csinálunk az egészből. Az a nagy baj, hogy a hollandoknak nem tudtunk odaszólni, hogy „Hékám, Fanpörszi, aztat vágod-e, hogy a magyar futball sokkal jobban teljesít?! Te meg, Arlyen, igenyessen mutassad megfele mindkét félidőben a hibapontjaidat!” A futballban szerencsére nem jár semmi a szájkaratéért, nem nevezhet több játékost az, aki nagyobb esélyt tud lódítani magának és szöglet sem jár azért, ha elég sokszor hadoválsz a támadófoci magyar hagyományairól.

A magyar futball nem lett rosszabb 2013. október 11. este fél tizenegyre annál, mint amilyen volt 2013. október este nyolc körül. Az amszterdami nyolc korsó legfeljebb tudatosította most már a tömegekben is, hogy mekkora a különbség aközött, hogy milyen célokról beszélnek a hazai futballközegben és hogy egyébként mi a realitás. A magyar foci bajait most nagyon sokan fogják megoldani, edzők, játékosok, bukott edzők, bukott játékosok, politikusok és bukott politikusok, a kórusból kilépő újságírók, vagy az eddig is hőbörgők, a szurkolók, az ellenszurkolók és úgy általában mindenki. Szépen pörgeti majd mindenki az utánpótlás, infrastruktúra, igazolt játékosok, edzőképzés, futballpiramis szavakat. Ugyanazokat, amiket eddig is pörgetett mindenki, de most nagyobb figyelem fog fordulni minden világmegváltó gondolat felé.

Először is azonban a fociról való gondolkodásunkat kellene megváltoztatni. És a világfociban való helyünkről való gondolkodásunkat. Jól mutatja a 8-1 óta tomboló hiszti és sárdobálás, hogy egészen máshol van a focink helye a fejekben, mint kellene. Az emberek nem a magyar focit, nem a magyar válogatottat keresik a vébéselejtezőkön, és nem a válogatottunk sérül Amszterdamban, hanem a saját egójuk, a nemzeti büszkeségük. Abban az országban, ahol tömegeket lehet mozgósítani internetes szavazásokra, hogy mondjuk matyóhímzéses overállban körözzenek a Forma-1-ben, vagy akár arra is rá lehetne tízezreket venni, hogy a nemzeti szalaggal átkötött szellentésre nyomják a szavazatukat, törvényszerű, hogy a válogatott is az elveszett becsület visszaszerzőjének a letéteményese lesz. Végletes össz-önbizalomhiányban szenvedünk, azért van szükség arra, hogy más, például a Nobel-djíasok, a fociválogatott, vagy éppen bárki, de azonnal, visszaszerezze nekünk a dicsőséget. A teljesítményekben elsősorban nem az embert, nem a siker elérőjét látjuk meg, hanem azt, hogy ez a dicsőség mennyiben vetül a közösségre, ránk.

Minden ilyen terület, például a foci, és a válogatott is, csak akkor lesz jól működő, ha elfogadjuk/úgy döntünk, hogy az életünk része, de nem helyettesítője semminek. És ha tudomásul vesszük, hogy minden ilyen terület annyira fog jól működni, mint az összes másik, ha tehát az életünk többi részét is olyan ocsmány színvonalon működtetjük, mint a focit, akkor a válogatott sem fog vébét nyerni. És még jogunk sincs elvárni ezt.

Az ember, akinek a magyar focinál is sokkal szarabb szállodája van

Nehéz persze ebben tisztán látni, hiszen a mindenkori politikának is lehet abban érdekeltsége, hogy a sport- és azon belül a focisikereket a saját hatalmi szempontjainak érvényesítése alá hajtsa. Ilyen esetekben, legalábbis demokratikus keretek között (mint jelenleg), még jönnek az ellendrukkerek, vagyis a politikai ellenfelek is, akik szintén az érzelmek korbácsolásában érdekeltek, még ha ellenkező előjellel is. Ha pedig nem lennének elegen azok, akik a saját céljaik érvényesülését látják a fociról való közbeszédben, akkor még ott van a sajtó is. Természetesen nekünk (magamat is ide kell soroljam), sajtómunkásoknak az az érdekünk, hogy minél érdekesebb témákat emeljünk ki a szürke hétköznapokból, és ez nagyon sokszor csak úgy megy (vagy legalábbis a legkönnyebben úgy megy), ha a sikert hatalmas sikernek, a kudarcot mérhetetlen kudarcnak állítjuk be. Ne tagadjuk, az amszterdami bukta nagyon is alkalmas volt arra, hogy nagy kudarcnak állítsuk be, akkor is, ha nem a vereség ténye, csak a mértéke volt arcpirító. De az eddig taglaltak miatt lett az elmúlt egy hét olyan hisztérikus, amilyen. Ezért is válhatott a nép hősévé Szalai Ádám is, aki kitűnő érzékkel, ösztönösen ismerte fel, melyik helyzetben mit akar hallani az a közeg, amelyik őt a válogatottba tudja kiabálni: a románok elleni égés előtt még „természetesen” győzelmet várt, majd a hollandok elleni – nélküle – elszenvedett taknyolás és a kapitány távozása után olyan őszintén és hitelesen mondhatta, hogy a népet azzal hülyítik, hogy van esélyünk a románok és a hollandok ellen. (Bár néhányszor már belekönyököltünk a Schalke-csatár arcába, el kell mondani, Szalai performansza azért is volt kitűnő magyarfocis jelenet, mert a legszebb Mezey-hagyományokat idézve állított be magát európérnek, korholt másokat, miközben saját mega semmit nem vállalt be a kudarcokból.)

Mindehhez pluszban még hozzávehetjük múltba révedés béklyóját is. Ilyen szempontból szerencsésebb helyzetben vannak a múlt nélküli országok, ahol a könnyes szemmel puskásozók, farkasjancsizók és albertezők nem szennyezik a fent vázolt módon amúgyis képtelen tisztánlátást. Sajnos, sokan próbálják elhitetni velünk, hogy a korábbi keretek között elért korábbi sikerek arra determinálnak, hogy a korábbi képességeink mentén haladjunk. Sőt, azt sugallják, hogy a mérce nem saját jelenlegi képességeink halmaza, illetve az, hogy ezekkel a képességekkel a mai keretek között meddig lehet elérni, hanem állandóan az aranycsapat, a 66-os magyar-brazil vagy éppen a 86-os vébére kijutás lesz a mérce. És ezt a hamis látszatot kelti, hogy a jelen eseményei bármilyen összefüggésben lennének korábbi sikereinkkel. Szerintem nincsenek.

Azt írtam, a focinkról való gondolkodás megújítása az első teendő. Érdemes lenne most már megérkeznie mindenkinek a földre, és nem csak a vereség miatt. Amit korábban írtam, vagyis, hogy próbálja meg elfogadni mindenki, hogy a magyar foci sem az öncélú vágykiélés terepe, az nagyon sokat segítene elfogadni azt, hogy gyakorlatilag a nulláról indulunk most már az európai futballmezőnyben. Ha levetnénk összes béklyónkat (az önbizalomhiányt, a múltba révedést), akkor azt is gyorsan be tudnánk látni, hogy ez nem sorscsapás, nem az önmarcangolás, a bűnbakkeresés – bár hibások vannak nagyon nagy számmal – állapota, hanem az a helyzet, amelyhez a teendőinket igazítani kell.

Számomra az amszterdami eredmény a reveláció erejével hatott ezen a téren. Nem kell szégyellnünk kimondani, hogy a románok és a hollandok elleni verés nem a futballistákról és nem a kapitányról tette meg az utolsó, nagyon súlyos minősítést, hanem azokról, akik hazudni akartak nekünk arról, amit eddig is láttunk. Ezek persze történetesen lehetnek maguk a főszereplők, de a legelső az, hogy nem adunk szót azoknak, vagy kiröhögjük azokat, akik Mezey Györgyöt akarják szövetségi kapitánynak, akik magyaros technikával kábítanak, a támadófoci hagyományait emlegetik, továbbjutási esélyekről beszélnek a reális viszonyokkal szemben. Nagyon gyorsan zavarjuk közmunkára azokat is, akik eredményes helyett szerethető válogatottat akarnak nekünk eladni, akik hangulatot keltenek az unalmas védekező foci és a külföldi edzők ellen. Nyugodtan mondjuk rá mostantól ezekre az alakokra, hogy nettó megélhetési bűnözőkről és szélhámosokról van szó.

És tudja, és tudja, és tudja

Szólni kell arról is, hogy ha nem változik semmi sem  akkor is vannak már vesztesei a hollandok elleni nyolc dugónak. Nem kellene így lennie, de azok, akik nem olyan szerencsések, hogy átélték már a poszt elején vázolt kataklizmákat, azoknak jó eséllyel ez volt ez első nagyon elkeserítő focikudarc. Ha persze tettünk volna, tennénk azért, hogy ne legyen ilyen hisztérkius a hangulat a focink körül, talán az ő arcukon is kevésbé égne a pofon.

A másik, egyelőre potenciális vesztes leginkább magának kereste a bajt. A sajátos valóságértelmezési kísérleteit látva nem vagyunk biztosak benne, hogy fel is fogja, de Orbán Viktornak most már a körmére éghet a magyar foci szocializmust idéző pátyolgatása, vagy fogalmazzunk szebben, a felemelésére tett kísérlete. Eléggé ezt tűnik bizonyítani az a lendület, ahogyan a fideszes politikusok nekiestek az MLSZ-nek az elmúlt egy hétben. Deutsch és Kocsis talán érzik, hogy hiába fénykardoznak a rezsiharccal, ha közben több város lakosságának rezsikoncát öntjük bele a stadionokba, állami pénzből. Ugyanis egyértelmű, mostanra a stadion lett az inverz lélegeztetőgép: a politikai ellenfelek jó ütemérzékkel pécézték ki a hatalom kedvenc területei közül a leggyengébb láncszemet. Orbán azzal érvel, hogy a magyar kultúra részévé akarja tenni a futballt, hiszen a múltunk erre kötelez. Ezzel csak az a baj, hogy lehet, hogy a múltunk erre kötelez minket, de nehéz egy ilyen 8-1 után több tízmilliárd forint elköltése mellett érvelni. Persze az ellentábort sem kell demagógiával tukmálni, mert eközben teljesen eszement párhuzamok születnek, hogy miért és mennyit nem kellene stadionokra költeni.

Stadion? Emlékmű? Megalománia? Megbízás a haveroknak? Mindegyik? fotó: ORFK/H.Szabó Sándor

Orbánnak a lehető legrosszabbkor jött a nyári, nagyon csúnya kupabukta és a válogatott ősszel beszedett tizenkét gólja. Irtózatosan látványos, nagy és könnyű támadófelületet kapott ezzel a kormányfő, aki most lépéskényszerbe  került, ami kapkodásba csaphat át. Az egészhez, és az élet minden területére kiterjedő átalakítási buzgalomhoz képest szerintem nem túl nagy szelet a focira költött milliárdok ügye, mégis olyan szembeszökő érdekellentétről van szó, amit nagyon sokan, nagyon könnyen érthetnek meg. A mostani állapotunkban döbbenetesen nem vagyunk fociőrült ország, így egyáltalán nem magától értetődő a focink felemelésére irányuló buzgalom. (Az egy hosszabb elemzés kérdése, hogy bármennyire is imádom a stadionokat, és mindegyik új stadionba el fogok menni, élvezni fogom, hogy léteznek, a napnál világosabb, hogy semmi szín alatt sem lenne állami feladat felfuttatni a focinkat. Abba sem menjünk bele, hogy Orbánt egyszerre vezetik romantikus érzelmek (mint exfocista, futballszurkoló), saját ambíciók (akadémialapítóként), általános világmegváltás, politikai-hatalmi szempontok (a nem érkező sikerekben való fürdőzés), illetve a klientúraépítés (nem utolsó dolog azért kivitelezőként ott lenni az építkezéseken) a nagy stadionépítés során.) Orbán Viktor persze még akár fel is emelheti a magyar focit, attól függetlenül, hogy joggal teszi-e ezt állami pénzből és mik a valódi motivációi. De mindennek rövid távon nem lesz hatása, szóval marad a támadófelület.

Az orbáni lendület, most kapva egy gellert a mindenki által osztott felháborodáson, még dobhatna is egy nagyot a magyar foci szekerén. Személy szerint nincsenek illúzióim, nem fognak látványosan változni a dolgok sem a focinkról folyó beszédben, sem magában a magyar fociban. Mindig ez volt, hibák, kudarcok, fogadkozás, nekifutás, kisebb (nagyobb) sikerek és hasra esés. 38-ban vébédöntőt játszottunk, egy év múlva már a teljes reformot tűzte ki a szövetség. 54-ben a világ minket csodált, aztán a Rákosi-rendszer első tüntetése lett belőle, 56-ban pedig egy egész ifiválogatott nem jött haza. 70-ben és 74-ben kihagytuk a vébét, ami akkor elviselhetetlen állapotnak tűnt. Jött Kutas és az ő erőszakos, faramuci reformjai, és újra kijutottunk a vébére. Nem kiesés volt a hiba, hanem a bűnbakkeresés utána. Aztán jött 86, össztársadalmi buzgalom és siralomház, és Gyógyíthatatlan, aztán a semmi. Nehéz elhinni, hogy több évtizedes rossz gondolatmeneteket, módszereket, hibákat, egyik hétről a másikra, vagy akár egyik évről a másikra sikerül majd nyerő felállásra változtatni.