Vészkorszak, rajongás egy csapatért, túlélés. Moldova György tavalyi könyve, a Szent Labda megható vallomásnak indul, a végére azonban maga az író sem tudja hová sorolni, milyen művet is adott ki a kezéből.

Moldova és idolja (fotó: Népszava/MTI)

Nem ismeretlen a meghatározó magyar írónak számító Moldova György kötődése a focihoz. Ott a zseniálisan sikerült Ferencvárosi koktél a 70-es évekből, és tudható, maga Moldova is hatvanéves koráig focizott. Ismert Kádár Jánoshoz fűződő viszonya is, az viszont előttem mostanáig rejtve maradt, hogy ő maga Vasas-szurkoló volt egész életében. A Szent Labda erről az eddig nem annyira ismert viszonyról szóló vallomás lenne.

azt gondoljuk, ez a könyv lesz a közép-európai fociláz, ebben benne lesz az, amikor nem az a legnagyobb trauma egy futballszurkoló szurkolóvá válásában, hogy elválnak a szülei, hanem hogy elviszik a rokonait, barátait Auschwitzba

A problémák azonban már a borítóval megkezdődnek: a mű, állítása szerint, a magyar fociról szóló vallomás, ezzel szemben Moldova szinte kizárólag a Vasasról beszél; aki mást is megemlít, az inkább kihagyta volna a lehetőséget. Fradistáknak például kifejezetten ellenjavallott a könyv elolvasása, mert a nem kicsit balos író kizárólag politikai összefüggésekben hajlandó láttatni az FTC-t.

Az indítás mégis zseniális, kiderül, hogy a zsidó származású, nyomorban, munkásosztálybeli tudattal felnőtt Moldova hogyan köt életre szóló szerelmet a Vasassal. Az első húsz oldal sokat ígér, gyomorszorító olvasni, hogy valaki a kilencedik születésnapjára a várva várt Vasas-meccs helyett a nyilas hatalomátvételt és az addig is nyomasztó üldöztetés fokozódását kapja meglepetésül. Amikor a jövőre nyolcvanéves író arról is vall, hogyan vészelte át a legnehezebb napokat a pesti gettóban, azt gondoljuk, ez a könyv lesz a közép-európai fociláz, ebben benne lesz az, amikor nem az a legnagyobb trauma egy futballszurkoló szurkolóvá válásában, hogy elválnak a szülei, hanem hogy elviszik a rokonait, barátait Auschwitzba.

Moldova ezután fokozatosan, de egyértelműen elveszíti a fonalat. Olyan, mintha saját szurkolói kötődése élete elején lett volna a legerősebb, majd ez csak gyengült az évek során, és ezzel párhuzamosan engedi el a könyvet is – valami zavaros és jóval érdektelenebb területre. Elég plasztikusak és magával ragadóak a világháború utáni évek Vasas-meccseinek hangulatát  idéző sztorik, Braun bácsival, sőt az is kiderül, hogy a Ferencvárosi koktél H.(azudós) Kovácsának egy Rákóczi téri strici volt az ihletője. Még valamelyest az is érdekfeszítő, hogy a személyes bálványának mondható Illovszky Rudolfnak tíz oldalakat szentel, de ezt követően kevés továbbit tudunk meg az író kötődésének alakulásáról, esetleg a Vasas legsikeresebb éveinek történéseiből. A piros-kékek első bajnoki címét még csak rögzíti Moldova, de a többire alig szentel szót, és nagyvonalúan kimarad az 1958-as, Real Madrid elleni BEK-elődöntő is. Persze jönnek sztorik a későbbi meghatározó alakokkal is, bár Mészöly Kálmán szintén kihagyta volna, hogy arra emlékeztessék a jelenkort: valamikor a Vasasbeli három MSZMP-tag egyike volt.

A könyv felétől azonban Moldova egyre inkább arra fűzi a mondanivalóját, hogy hogyan nem tudta megírni a Vasasról évtizedek óta tervezett riportkötetét. Írt ő már hasonló esetről korábban is, de a nyolcvanas évek elején még érdekes lehetett, hogy miért nem jött össze a tervezett könyve Puskással, ugyanez a Vasassal azért vaskosan a kit érdekel? kategória. Az utolsó fejezetek pedig már a rendszerváltás utáni időszak, kivált a 2000-es évek kínlódásaival telnek. Aki olvasott újságot ebben az időben, annak különösen kínszenvedés ezt végigrágnia: a magyar sportsajtóban felülreprezentáltak a Vasas-drukkerek, így vannak időszakok, amikor minden egyes Fáy utcai fingből is cikk lesz. Vagyis ugyanezt könyv formájában eladni már az időrablás minősített esete.

személyes vallomásnak megtisztelő, könyvként nehezen értékelhető

A tartalomban meglévő jókora döccenőkre csak ráerősít a szerkesztés kiáltó hiánya. A rosszul sikerült mondatok, a felesleges bekezdések még csak-csak elmennének, de amikor Moldova az 1957-es futball-vébét és a 82-es barcelonai világbajnokságot említi, az focikönyvként szinte teljesen elhitelteleníti az írást. Moldova a végén maga is bevallja, nem tudja megmondani, hová is sorolná műfajilag a kezéből kiadott művet. Tisztelendő az őszinteség, mert valóban: személyes vallomásnak megtisztelő, könyvként nehezen értékelhető a Szent Labda.