Unalmas műfaj, unalmas kivitelezés. Mégis, kevesebbszer vernek át, és szórakozol, ha elolvasod egyben vagy negyven év bajnokságainak történetét. Könyv.

Emlékszem, milyen kegytárgynak számított az anyai nagymamám miskolci belvárosi lakásában egy zöldfedeles focikönyv. A nagyapám kábé ötéves koromban halt meg, kevés emlékem volt róla, azt tudtam, hogy imádta a focit, Diósgyőr-drukker volt és még valami tablók is voltak otthon, amin rajta volt ő is, mint valami gyári csapat edzője, talán. A zöldfedeles könyv végül sok év múlva hozzám került.

Elég nagy becsben tartottam mindig is, de arra soha nem vettem rá magam, hogy elejétől a végéig el is olvassam. Hoppe László Labdarúgó-bajnokságaink 1901-1969 című opuszáról van ugyanis szó. Rendszeresen forgattam persze, mert kiváló forrás, de hát ki olvassa el egyben sok tucat bajnokság történetét? Már maga a műfaj is zavarba ejtő: ahhoz tudnám hasonlítani, hogy valaki leírja kábé száz film tartalmát; de olyan filmekét, amelyeket már soha senki nem fog tudni megnézni, legfeljebb beszélni tudunk róluk. A fordulatok meg már rég lelőve, és különben is, töményen meccseredmények, összeállítások sok mindent kiadhatnak, csak nem egy élvezetes olvasmányt.

Az események egy pontján abból a kiindulásból, hogy a nagyapai örökség maradjon a korának megfelelő állapotban, de a művet bátran lehessen forrásként használni, beszereztem belőle még egy példányt valami jelképes összegért. Persze ezután sem olvastam ki. Ellenben felfedeztem egy hasonló könyvet, Hoppe László szintén újságíró testvére, Hoppe Pál (aki két éve hunyt el) ugyanis – Szabó Ferenccel együtt – elkövette a Labdarúgó bajnokságaink (1945-1986) című dolgozatot. Érdekes, ezt sokkal nehezebb beszerezni egy antikváriumból, mint a másik, régebbi darabot, úgyhogy hónapokig kajtattam, végül ez is meglett.

Lassan külön polc kellett az NB I. történetének, de olvasni egyik könyvet sem kezdtem el. Majd a végére értem a válogatott témában íródott Elátkozott 11-nek, és úgy éreztem, ha sikerült egy didaktikus focitörténetet már végigrágnom, menni fog ez is. Ment is.

A műfajjal kapcsolatos kételyeim pedig érdekes gellert kaptak, de csak fokozódtak. Emlegettem Hoppe László könyvét, amit a szerzők hivatkoznak is, hogy felhasználtak. Sőt. Úgy tűnik, hogy a 69-ig tartó fejezeteket egy az egyben emelték át a régi könyvből. Ezzel nincs is gond, de olyan érdekes stílusváltást okoz, amit lehetetlen nem észrevenni és ettől némileg szórakoztató olvasmány lesz. Amíg 69-ig azon bosszankodtam, hogy túl rövidek, elnagyoltak a fejezetek, kevés részletet tudunk meg, addig a könyv második felében azzal voltam elfoglalva, hogy miért ilyen hosszúak a leírások. Míg Marseille évéig nem sok részletet tudsz meg, leginkább a bajnok menetelésének valami elnagyolt leírását kapod, utána azt is az orrodra kötik, hogy melyik forduló volt a nagy szívás a pesti csapatoknak, sok-sok forduló teljes – de nem adatként, táblázatba emelt, hanem szövegbe folyatott – eredménysorával. Az előbbi fejezetekben legfeljebb 2-3 oldal jut egy bajnokságra, az utóbbiakban meg már öt is.

Ha kicsit felidézzük a sztorit, akkor látjuk, hogy a háború utáni évek nagyon az Újpesté voltak. Három bajnokság zsinórban (45 – budapesti csapatokkal, 45/46, 46/47), aztán jött egy-egy szezonra a Csepel (47/48), illetve a Fradi (48/49). Majd a nagy összeterelések és a Honvéd–MTK-párharc. Előbbi 49/50, 50 (őszi félbajnokság), 52, 54, 55 bajnoki címeit gyűjtötte be, utóbbi meg 51, illetve 53-ét. 1956-tal nemcsak a sztálinista komenizmus, hanem a két csapat uralkodása is véget ért. Igaz, az MTK még 57/58-ban egyszer a csúcsra ért, de utána legközelebb csak 87-ben (amikor a könyv megjelent), a Honvéd meg 80-ban. Az 57-es félszezon volt a Vasas első aranyának az éve, míg 58/59 a hatalmas meglepetésre első Csepel eddigi utolsó bajnokságának az ideje. 59/60-ban az Újpest ért fel a csúcsra, a pályája végére érő Szuszával, még nem a nagy aranygárdával. 60/61, 61/62 a Vasasé, majd tizennégy év után a Fradi Alberttel visszajut az élre. 63 őszén megint egy felet nyomtak, ekkor jön az ETO első bajnoki címe, hármas holtverseny végén, jobb gólaránnyal. 64-ben a Fradi, 65 és 66-ban megint a Vasas az első. 67 ismét a Fradié, sőt, 68 is. Aztán jön az nyomasztó újpesti fölény: 76-ig csak a lilákok nyernek (69, 70 félszezon – különleges lebonyolítással, kétmeccses bajnoki döntővel, 70/71, 71/72, 72/73, 73/74, 74/75). Amikor kicsit kiengednek, 75/76-ban az ekkor már Nyilasival felálló Fradi, egy évre rá meg a Váradi-féle Vasas (az utolsó angyalföldi arany eddig) előzi be őket. Visszatér a lila uralom (77/78, 78/79), hogy negyedévszázad után újra Kispestre kerüljön az elsőség (79/80). Még hat szezon van hátra a könyv lefedte időszakból, de már csak hárman osztoznak: egyszer a Fradi az első (80/81), kétszer a Rába (Verebes Mágussal 81/82, 82/83) és háromszor a Honvéd (Komorával és Détárival 83/84, 84/85, 85/86) a bajnok.

Két okból érdemes egy ilyen könyvet elolvasni. Egyrészt rögzíti a tényeket, így most már kis memorizálás után álmomból felkelve felsorolom a háború utáni összes bajnoki címet. A másik az a tanulság, hogyan lehet egy alapvetően izgalmas témából szar, teljesen széteső valamit írni, úgy, hogy a szerzők valójában tisztességes munkát végeznek, nem mennek le a nyelvezetben kutyába, és nem is hallgatnak el mindent. A sok adatból, a ledarált eredményekből azonban éppen a sztori, az ív, a tanulság hiányzik. Jó, biztos nem erre szánták ezt a könyvet, de hát annyira kiált érte, hogy csak na. A történések száraz leírására azonban ott vannak az almanakkok (aka almanachok), szerintem.

A tények rögzítése (és itt a tényeken nem csak azt értjük, hogy ki lett a bajnok, gólkirály, meg az év játékosa) azonban okoz egy zavarba ejtő hatást: kiderül, sokadszorra, századszorra, hogy az, amit el akarnak nekünk adni aranykornak, akkor közelről ugyanúgy tűnt sokszor fullasztó sártengernek, mint a mostani. Ezzel mielőtt bárki félre akarná magyarázni ezt a kitételt, nem azt akarom mondani, hogy felmentést kaphatnak a mostani viszonyok megteremtői és fenntartói; hanem azt, hogy akik a múltból, a múlt felidézgetéséből, és annak szépítéséből akarnak megélni, azok ne higgyék azt, hogy minden múltbeli szarságot el lehet hallgatni, kenni. Persze ez a könyv is hallgat el nagyon sok kínos dolgot, és természetesen nem elemzően kritikus. Csak éppen a hanyatló nézőszámok, az aggasztó színvonalú meccsek tömegessé válása, a figyelmi ügyek, bomlasztások, bundák, ügyek, ha csak szűk említés szintjén is, de szerepelnek a lapokon.

Szóval, mint mindig, azt mondom, olvasson mindenki fociról, régi fociról, sokat, kritikusan. Szórakozni fogsz, és talán kevesebbszer basznak át a nosztalgia vámszedői. És arra is rájössz, nincs új a nap alatt, jobban meg fogod érteni, hogyan működik most ez a közeg, mint gondolnád.

Hoppe Pál-Szabó Ferenc: Labdarúgó bajnokságaink 1945-1986, Sport, Budapest, 1987