Elég tömény olvasmány az a könyv, amelyik végigveszi, mennyit és hogyan szívott a magyar futballválogatott 1986 óta. Az Elátkozott 11 alapos munka, annak ellenére is, hogy sokkal okosabbak nem lettünk, miért nem képes eljutni a magyar foci egy világtornára.

Nem kevesen húztak párhuzamot tavaly ősszel a mexikói nagy bukta és az amszterdami nyolcegy között. Pedig kevés az azonosság, valljuk be, annyi a közös, hogy ordas nagy verés volt mindkettő. Az égbekiáltó különbségek között van az a hatás, amit a fociról való gondolkodásban, vagy legalább okoskodásban kiváltott a két meccs. Mexikó után könyvek sora születetett, és ezek közül csak a legismertebb, de bőven nem is az első volt Végh Antal egy huzamra leírt ordenáré, hatásvadász fröcsögése, a Gyógyít6atlan. Amszterdam után nem özönlöttek a kétségbeesett, tényfeltáró írások. És erre csak részben magyarázat, hogy átalakult a nyilvánosság, és az az indulat, amit például Végh Antal pamfletje vezetett le, az levezetődött annyi, azóta keletkezett csatornán.

Nem, valójában senkit nem érdekel már a magyar foci annyira, mint 86-ban: nem két vébé (78, 82) után hasaltunk a harmadikon akkorát, amekkorát; nem vertük el alig néhány héttel korábban a brazil bét; és legfőképp senki nem tartott minket tavaly nemhogy a vébé-nyerésre titkos esélyesnek, de még a kijutásunkra sem számított épeszű ember.

Mégis, nem sokkal a holland verés után, kijött egy könyv, igaz, nem a nyolcegy tanulságairól, hanem a Mexikó óta eltelt 27 év összes gyötrelméről. Maguk a szerzők is bevallották azonban, hogy amikor megfogant a mű ötlete, még arra készültek, hogy a több évtizedes futballnihil lezárása lesz írásuk, mivel kijutunk a vébére. Aztán jött a hatalmas bukás, és egy nagy kesergés részese lett a könyvük is.

Az indítás mondjuk nagyon rossz; egészen elszánt embernek kell lenni, hogy valaki levegyen egy könyvet a polcról, aminek a címében az elátkozott jelző szerepel. Az egy dolog, hogy bornírt jelzőről van szó, de rögtön jelzi is: egy áldozatról van szó, akit elátkozott valaki, és nem feltétlenül felelős a saját sorsának igen rosszul alakulásáért.

Végigolvasva Privacsek András és Fűrész Attila Elátkozott 11 című művét, kicsit azért jobb lett a véleményem. A szerzők alaposan végigvették a 86 óta átélt összes kudarcunkat. Az összes elbukott selejtező történetét így egyben elolvasni is nagyon gyötrő dolog, hát még heteket erről beszélgetni, utánaolvasni és még írni is róla. Hatalmas munkának tűnik, amiért nyilván jár a nagy riszpekt a kettősnek.

Egy kicsit idézzük fel a válogatott szopórollerének 86 óta tartó útját. A Mexikó utáni első éveket a kapkodás jellemezte. Jól emlékszünk erre, de a könyv is egyértelművé teszi: a 86-ban kezdődő 88-as Eb-selejtezősorozatot gyors bukással és három kapitánnyal tudtuk le (Komora Imre, Verebes József, Garami József). Az őket követő Bálint Lászlónak még tétmeccs sem jutott. Majd a 90-es vébéselejtezők alatt Mezey György második kapitánykodásának a bundabotrány hozott gyors véget, Bicskei Bertalan első regnálásának egy csúnya munkaügyi vita az MLSZ-szel. Mészöly Kálmán majdnem végigcsinált két teljes évet 1990-91-ben, de a hatalmas szíve helyett inkább a zsebére hallgatott és lelépett a Közel-Keletre, a 92-es Eb-ről lemaradtunk. Helyette beugrott Glázer Róbert, aztán úgy tűnt, jön valami koncepció, a BEK-győztes edző, Jenei Imre behúzása. Nem jött össze belőle semmi jó, hiszen Izland ellen már az első tétmeccsét elbukta, a 94-es vébére meg esélyünk sem volt. Még bírta egy ideig Jenei, de 93 tavaszán már egy újabb beugró, Puskás Ferenc követte őt. Öcsi bácsi tényleg csak átmenetileg vállalta, aztán jött a pályája zenitjén túljutott Verebes újabb, szánalmas időszaka 94 közepéig (1 győzelem, 2 döntetlen, 7 vereség, 11-25-ös gólarány). A 96-os Eb selejtezőit nem is vele, hanem Mészöllyel kezdtük meg, de a szikla már mállott, harmadik kapitánykodásának legemlékezetesebb momentuma a kamionsofőr izlandi lefejelése volt. Az angliai tornára sem jutottunk ki, majd jött Csank és a poszt-mexikói kor egyetlen részeredménye, amit azonban mindenki elfelejtene. Igen, az 1-12 a jugoszlávok ellen a 98-as vébéért. Következett Bicskei újabb kapitányi megbízása, ami Egerváriig a válogatott körüli legnyugodtabb időszakot hozta meg. Bicskeivel és a fiatalított válogatottjával sem sikerült kijutni a 2000-es Eb-re, de dolgozhatott tovább az azóta elhunyt edző. A 2002-es vb selejtezőinek kudarcába már belebukott, behúzták a helyére az utánpótlásvonalon eredményes Gelleit. Nem voltunk messze vele 2004-es Eb pótselejtezőitől, de valószerűtlen módon a lettek csúsztak ki Portugáliába. Gellei dicstelenül távozott, majd jött a játékosként non plus ultra, edzőként a világ kóklerje Lothar Matthäus. Két évig csencselt játékosügynök barátaival, a 2006-os német vébé olyan messze volt a válogatottól, mint Torghelle Marlon Brandótól, majd a másik volumen, Kisteleki MLSZ-elnök nem kért belőle. Bozsik Péter (valami fura oknál fogva Détárival párban) egy máltai hasalás miatt nem húzta ki a 2006-os évet. Ismét egy, éppen a válogatott utánpótlásban mozgó káder, Várhidi Péter jött. A már elbukott 2008-as selejtezőket kihasználva Bajusz, a mágnestáblamágus is fiatalított tízezerrel, de Kisteleki tudta, az okosság meg a pénz nem egy kültelki trénerben van. Egy kínos casting után jött Erwin Koeman és utálható válogatottja. A holland nem égett nagyot a 2010-es selejtezőkkel, de mentora, az úszógatyás bukott, az ő válogatottját meg nem szerette Orbán Viktor. Jött a narancssárga forgószél, Csányi elnök, meg eSándor a Szerethetővel, de ezt a sztorit ismeri mindenki.

A könyvbe fektetett munka hatalmas lehetett, okosabbak azonban nem lettünk afelől, hogy miért is tart ilyen régen ez a mélyrepülés. A hiba elsősorban ott van a könyvben, hogy a meccsek felidézése, a korabeli források beidézése mellett a szerzők a főszereplőkkel készített interjúkra hagyatkoztak. Márpedig a legtöbb megszólaló csúnya, ostoba közhelyeket puffogtatott, vagy olyan bornírt történetekkel traktált minket, mint Laczkó Mihály ex-MLSZ-elnök sztorija arról, hogy Horn Gyula államtitkárt küldött a sorsdöntő 97-es helsinki vb-selejtezőre, hogy a csapat ellen szurkoljon. A saját szerepükkel, hibáikkal szemben nem túlságosan reflektált megszólalók között üde színfolt Telek András, aki kerekperec megmondja, hogy korosztályának esélye sem volt semmilyen értelmes eredményre, mert egészen egyszerűen nem voltak elég jók. Ha jobban belegondolunk, a reflektálatlan, másra mutogató véleményekből azért a kudarcok okainak egy nagy összetevője kiviláglik: sohasem a főszereplők a hibásak, mindig a körülményekben kell keresni, miért buktunk.

Azért nem kerülik a szerzők a kínos ügyeket, nem erről van szó, de ekkora merítésnél nagyon mélyen nem tudhattak beleásni minden részletbe. Ennél nagyobb gond, hogy a források idézésével, az interjúk beemelésével elmegy a több száz oldal, a végén az az érzésed, hogy ez nem áll össze egy könyvvé; persze, eljutunk 86-tól Amszterdamig, de ennek az írásnak nincs semmi íve, nem érezzük, mit tett hozzá ez a pár száz oldal a történethez.

Mégis érdemes elolvasni az Elátkozott 11-et. Érdemes végigvenni, mi is történt a válogatottal 27 év alatt, azoknak is, akiknek több-kevesebb emlékük van az időszakról. Ha ez a könyv nem is boncolja szét a Mexikó óta eltelt éveket, szépíteni nem akar, márpedig ahogy haladunk előre az idővel, a lassanként a 86 óta elért apró részsikereinket is meg akarják majd szépíteni az abban érdekeltek.

Privacsek András-Fűrész Attila: Elátkozott 11, Inverz Media Kft., 2013, 3690 Ft