Elöljáróban szögezzük le, nem vagyok sportközgazdász (jelentsen az bármit), sőt, annak sem tartom magamat. Nem vagyok továbbá tulajdonosként sem érdekelt a magyar futballban, csupán egy mezei, mondhatni talpas szurkoló, aki még képes kitartani a magyar labdarúgás mellett, pusztán azért, mert ide szocializálódott, ezt hozta otthonról családi örökségként.

Mindez persze nem lehet akadálya annak, hogy ha már így adódott, és az életem részét képezi, akkor bizony néha elgondolkodjak magán a jelenségen. Kezdve az egyik kedvenc témával, a kevesebb csapat kell az NB I-be c. folytatásos teleregénnyel, mert ha hirtelen valaki nem tud mondani semmit (nincs mondandója egyáltalán?), ami miatt oda lehetne figyelni rá, akkor azonnal a bajnokság létszámában látja a rákfenét, és a csökkentésre vonatkozó elméletét szent grálként emeli a feje fölé. Ha megfogadnák tanácsát, a magyar futball hirtelen főnixként támadna fel hamvaiból, az elméje Einstein, a teste Megan Fox, kinyitott szájából Latinovicsot hallanánk vissza, miközben megszűnne Afrikában az éhezés, magától begyógyulna az ózonlyuk.

Badarság.

Minden ott kezdődik, hogy semmi sem fekete, és semmi sem fehér, ami nem maga a fekete, vagy a fehér. Mitől lenne jobb a kevesebb csapat? Vegyük sorra a legtöbbször szajkózott érveket:

•  A jelenleg hozzáférhető erőforrások (pénz, szponzoráció, játékos, stb.) kevesebb központba, jobban koncentrálódhatnának.
• Ha koncentrált(abb) a tőke, akkor csökkenne a csődnek való kitettség.
• Kevesebb lenne a felesleges légiós, mert a megcsappanó számosságú kereteket magyarokkal is fel lehetne tölteni.
• Több lenne a néző, a jegybevétel aránya megnőne a költségvetésekben, javítva a klubok pénzügyi eredményességét, eltolva a finanszírozás arányait a mecenatúrától a piaci működés felé.
• Valódi tulajdonosok lépnének be a rendszerbe, kiváltva az állami és az önkormányzati kvázitulajdonosok szerepvállalását.
• Nincs elég erőforrás (játékos, szurkoló, érdeklődés, stb.) 16 csapatra.
• stb.

Süt az egészről a futballnak, mint társadalmi jelenségnek a teljes negligálása. Bármelyik érvet is nézzük, lehet, a piacon megállná a helyét mondjuk egy tisztességes versenyben, de nem a márkahűség (klubszimpátia) által erősen meghatározott labdarúgásban. A szurkoló az egész rendszer finanszírozója, és bár a jegybevételek nem pont ezt mutatják, de ha hozzávesszük a tévés pénzeket, amin keresztül szintén az előállított tartalom (mérkőzés, jelenség) terítődik a szurkolók felé, akkor máris ott tartunk, nem jelentéktelen pénztömegről van szó az egyes klubok költségvetésének arányában. (A közvetett, például a választói akarton keresztüli finanszírozási formákra most nem térnénk ki még egyelőre.)

Ha viszont a szurkolónak olyat kell fogyasztania, aminek nem szurkol, akkor megszűnik fogyasztó lenni. A szurkoló Fradit, Videotont, Diósgyőrt és hasonlókat akar fogyasztani, mert azokat szereti, azokhoz kötődik. Ha a futball egy tisztán piaci valami lenne, független az egyéni és csoportos érzelmektől, akkor, de csak akkor előfordulhatna, hogy mondjuk a Honvédhoz, mint frencsájzhoz csapódnának, legyen az budapesti, vagy szegedi, esetleg néhány évente más és más. Európában a futball alapvetően a lokalitások, a helyi érzelmek terepe, így egy Videoton is csak Székesfehérvárott képzelhető el, sehol máshol. Nem véletlen, hogy a legtöbb egyesület elnevezése már önmagában hordozza a területiséget, a lokalitáshoz kötődést.

Nem, természetesen nem állítom, hogy a csökkentett létszámú NB I. és a franchise-szerű szervezési forma egy és ugyanaz, csak annyit, hogy a futball nem nézhető tisztán piaci szemüvegen keresztül.

Ennek pedig egyenes következménye, hogy az erőforrások koncentrációja sem valósítható meg teljes mértékben. Bizonyos erőforrások ugyanis csak helyben hajlandóak megjelenni, minden más esetben passzívak maradnak. Egy kecskeméti érdekeltségű cég miért finanszírozna soproni futballcsapatot, ha a működése Kecskeméthez köti? Egy fiatal játékospalánta, aki nem bentlakásos akadémián nevelkedik, miért költözne egyik városból a másikba, hogy majd évek múlva esetleg labdarúgó legyen belőle? Egy lehetséges mecénás miért támogatna más egyesületet, mint azt, amelyiknek szurkol, pusztán azért, mert az nem szerepel az élvonalban? Inkább nem támogat.

Elismerem, a lokalitáshoz nem köthető erőforrások esetleg egy bizonyos mértékig koncentrálódnának a kevesebb szereplős piacon, de ez együtt járna azzal a ténnyel is, hogy bizonyos lehetségesen (és helyben) aktivizálható erőforrások lemorzsolódnak, vagyis az összes forrás eredője kevesebb szereplőnél kevesebb lenne, mint többnél. A kérdés inkább az, hogy az egyes szereplőkre jutó átlag megnőne-e, vagy sem? Erre egyelőre nem kaptunk sehonnan sem választ (egyetlen érvrendszer sem tér ki erre a kérdésre), csak a megérzéseinkre tudunk hagyatkozni, az pedig valami ilyesmi: aligha. Semmi sem garantálja tehát a jelenlegi összes források hozzáférhetőségét egy kevesebb szereplős piacon (bajnokságban).

De tételezzük fel, hogy mégis, hogy valamilyen módon (például a tévés pénzek tortájának kevesebb szeletre való bontásával) megnőne az egyes klubokra jutó erőforrások mennyisége. Milyen hatással járna mindez?

Például egy erőn felüli fegyverkezési versennyel, ahogy az történt akkor is, amikor legutóbb 12 csapatosra szűkítettük a mezőnyt. Talán soha annyi klub léte nem került veszélybe egyszerre egy-egy bajnokságon belül, mint a kétezres évek elején. Egyszerűen azért, mert a kieséstől való félelmükben messze-messze a lehetőségeiken túli vállalásokat tettek a játékosok és egyéb partnereik felé, miközben az egésznek csak a töredékére volt fedezetük. A Sopron menet közben szállt ki a bajnokságból, a Dunaferr becsődölt, a Honvéd kiesett, megszűnt, majd újraalakult, a Békéscsaba bedőlt, és még sorolhatnánk. Mindezek mellett a meg nem szűnő, ki nem eső klubok ráadásul egy olyan hatalmas és folyamatosan görgetett teherhalommal (plusz az akkoriban osztogatott ligahitelekkel) léptek át egyik évről a másikra, aminek egyenes következménye lett szinte mindenkinél a későbbi összezuhanás. Nézzük csak meg mi történt a Fradival, a Vasassal, a Zalaegerszeggel és mint ahogy az előző, ez a sor is folytatható lenne.

Az álmodott tőkekoncentráció épp az ellentétes hatást váltotta ki, mint amit egy tisztán piaci versenyben elvárnánk tőle: az egymáshoz képesti arányokban még kevesebb (relatíve értéktelenebb!) tőkét, a drasztikus, fedezet nélküli eladósodást, a csődök tömegét.

És még azt sem mondhatnák, hogy akkoriban jóval több volt a magyar játékosok száma, esetleg aránya. Adegy, a magyar futballista iszonyat drága egy nevesincs külföldihez képest  – ez tapasztalat, szintén rendszeresen halljuk mindenfelől. Adkettő, a játékoskeringő intézménye minden klubvezető számára ismert jelenség, a valahol már leszerepeltek ideig-óráig kaphatnak még újabb és újabb lehetőséget, de ha ott a kiesés réme, akkor nem, akkor biztosra kell menni (drága!), vagy a még bizonytalanabbra, és a korábban, ismeretlensége okán még le nem szerepelt külföldit választani, netán elfogadni a csődöt, mint léthelyzetet, és ifikkel nekimenni a második félidénynek (igazán szimpatikus, sportszerű dolog a többi sokat költővel, versenyzővel szemben).

Megoldás önmagában a kevesebb csapat? Nem, ahogy az elején is írtam, nem lehet valami ennyire fehér vagy fekete. Engem most mérsékelten mozgatnak azok a bullshitek, hogy jajj, jajj,  vidéki bázisok dőlnének be, ha csökkenne a létszám, mert nem igaz. Egyszerűen mert hazugság a vidéki bázisok léte. Nincsenek. Vagy nem úgy vannak, ahogy azt képzeljük. (Képzeljük egyáltalán bárhogyan?)

Egyáltalán mi az, hogy vidéki bázis? Az ország lakosságának mintegy 80%-a lakik az ún. vidéken, mindenféle népsűrűségeket generálva a különböző térségekben. Emberanyag, bizony, belőlük lesz majd a szurkoló meg a futballista, ők teremtik majd meg az egész értelmét, működtetik a rendszert. De mitől számítanak bázisnak? Szeged és környéke miért képtelen akár egy másodosztályú csapatot is fenntartani néhány éven át? Diósgyőrben legalább helyi akarat és kultúra van, ami minden bedőlés után újratermeli az élvonalbeli tagságot, mert ott az úgy van rendjén. Diósgyőr tehát egy bázis, ha valahol meg kell ragadni ezt a soha, senki által le nem definiált fogalmat. Bázis, mert létezik a helyi akarat, ami a futball(csinálás)hoz kell. Szombathely dettó, és ezt is lehetne még sorolni, de koránt sem a végtelenségig.

Érdemes megnézni, hogy ezeken a helyeken, ha éppen nincs tulajdonos a klubok mögött, akkor az önkormányzat, vagyis a helyi akarat megtestesítője lép be aktorként, és finanszírozza a futballcsapatot. Bázisoknak merem nevezni őket, mert a közösség akarja a futballt. És ennyi.

Természetesen, ahogy eddig sehol sem, a fehér és a fekete itt sem jelenik meg ideáltipikus formájában. Mert nem jelenhet meg. Ott egy vidéki bázis, a tulaj az önkormányzat, vagyis a helyi közösség, és részben közvetetten az ország lakossága. A vidéki bázis forrásokat csoportosít át a futballra, mert egyfelől az öröm a helyi közösségnek, másfelől felhelyezi a várost a térképre, marketing, beszélünk, beszélnek róla, és ha forintban közvetlenül nem is mérhető, de fennáll a lehetősége annak, hogy pont emiatt figyel fel rá mondjuk egy nagy cég, aki majd a városban fektet be.

Miközben torzítja az egész futballversenyt. Nincs igazságos elosztás, félre ne értsen senki. Már ott elrendeltetik az ember is, ahová születik. Egyáltalán nem mindegy, hogy Kant, Hegel esik a könyvespolc alatt játszó gyerek fejére, vagy egy évtizedekkel ezelőtti SZOT-üdülés emlékvázája, netán csak rádől a gereblye. Így egy budapesti csapat mögé is jóval nehezebben áll oda az önkormányzata (a futballt nem tekinti feladatának), mint egy olyan településen, ahol a futball helyi beágyazottsága már eleve magas, jóval inkább kötődik a lokalitás történeti meghatározottságaihoz. (A nagyobb budapesti csapatok hosszú élvonalbeli jelenlétük, és a korábban felhalmozott eredményességük miatt ma már országos hatókörű kluboknak tekinthetők.)

Mindez még hagyján lenne, nem születünk egyenlőnek, ez tény. Az viszont már gond, ha egy klub felismeri a helyzet generálta parazitizmusban rejlő lehetőségeket, és rámegy arra, hogy ha a bedőlés környékezné, akkor majd jön az önkormányzat és megmenti. Ez az (egyik) igazi rákfene, ami megöli a magyar futballt. A felelősség nélkül való gondolkodás.

Sajnos a jelenlegi kormányzat – reméljük szándékán kívül – ezt a folyamatot még erősíti is. A stadionépítési láz egy jó dolog, merem állítani. Olyan ország Magyarország soha nem lesz, ahol már minden megvan, ahonnan már csak és pont a szép és új stadionok hiányoznak. Mindig voltak és mindig lesznek prioritások, jelenleg ezek egyike a stadion. Mint futballszerető és szurkoló egyénnek nekem ez szimpatikus, összecseng a kívánalmaimmal.

Az viszont már nem, hogy az így megmozgatott pénzekre való lecsapás kívánása az önkormányzatokat a futballfinanszírozás nyűge felé terelheti. Legújabban épp Sopron készül saját magától megvenni a saját tulajdonában lévő stadiont 500 millió forint feletti összegért (a saját dolgait üzemeltető holdingjától), hogy pályázhasson az államnál egy 400 milliós fejlesztési keretre. Miért? Sopron városának van stratégiai elképzelése a soproni futballal? Pécsnek, Zalaegerszegnek van? Nyilván nincs. Mégis vevők lennének a település nevét viselő klubokra.

A kormányzat besorolt a magyar futball felemelésének szent célja mögé, kitalálta a TAO-pénzeket (ezek durva versenytorzító hatására most nem térnék ki, csak megemlíteném, hogy az elosztás jelenlegi módja mindennek nevezhető, csak a potenciális szereplők és megcélzottak többsége számára kívánatosnak nem), épít, felújít stadionokat, szabályokat, törvényeket hoz, nyíltan kiáll a futballunk mellett. Nem kérdőjelezem meg, biztos jót akarnak. A hogyan, és annak a hatásai viszont okozhatnak némi szájelhúzást az emberekben.

Képzeljük el, ha ez a folyamat (közvetetten vagy közvetlenül állami vagy önkormányzati finanszírozású klubok térhódítása, a jelen lévő parazitizmus) összeérne az NB I. létszámának csökkenésével, akkor mi történne? Nem nehéz eljutni addig a gondolatig, hogy a magyar bajnokság végeredménye az egyes klubok mögött álló lobbiérdekek eredőjével lenne arányos. Ahogy például volt az – mindenhol hangoztatott módon – a ma futballját tönkretévő szocializmusban. A Honvéd tudott sorozni, nagyember volt a honvédelmi miniszter? Legalább hat bajnoki cím. A Dózsa mögött volt erős ember? Bajnokságok sorra. Valakinek fent szimpatikus volt a Vasas? Sem előtte, sem azóta nem nyert semmit. Sorolhatnánk. Ugye nem ezt akarjuk?

Lehet dobálózni tehát a létszámcsökkentéssel, szent grálként emelni magunk fölé, de minek? Valóban ott kell keresni a megoldást? Valóban jobb lenne a jelenlegi feltételrendszer mellett? Valószínűleg nem, sőt, nagyon nem.

Ezért mondom én nem százkettedszerre, hanem előszörre: csak azért is 16 csapatot!

Egyelőre így még jelen van a bajnokságunkban valamilyen szinten a tisztán sportpiaci versenyen alapuló megközelítés, miközben már betette a lábát a közösségi forrásokhoz való hozzájutás komaságon alapuló mételye. Inkább ez utóbbit kellene valahogy száműzni, és a futballunkat a racionális, számonkérhető, fenntartható pályára állítani. Ez viszont független az élvonalbeli csapatok számától.