Elöljáróban szögezzük le, nem vagyok sportközgazdász (jelentsen az bármit), sőt, annak sem tartom magamat. Nem vagyok továbbá tulajdonosként sem érdekelt a magyar futballban, csupán egy mezei, mondhatni talpas szurkoló, aki még képes kitartani a magyar labdarúgás mellett, pusztán azért, mert ide szocializálódott, ezt hozta otthonról családi örökségként.
Mindez persze nem lehet akadálya annak, hogy ha már így adódott, és az életem részét képezi, akkor bizony néha elgondolkodjak magán a jelenségen. Kezdve az egyik kedvenc témával, a kevesebb csapat kell az NB I-be c. folytatásos teleregénnyel, mert ha hirtelen valaki nem tud mondani semmit (nincs mondandója egyáltalán?), ami miatt oda lehetne figyelni rá, akkor azonnal a bajnokság létszámában látja a rákfenét, és a csökkentésre vonatkozó elméletét szent grálként emeli a feje fölé. Ha megfogadnák tanácsát, a magyar futball hirtelen főnixként támadna fel hamvaiból, az elméje Einstein, a teste Megan Fox, kinyitott szájából Latinovicsot hallanánk vissza, miközben megszűnne Afrikában az éhezés, magától begyógyulna az ózonlyuk.