forrás: atnikvarium.hu

Ismét olyan periódust élünk, amikor boldog-boldogtalan kinyilvánítja véleményét a fociról. Értünk hozzá (hogyne értenénk), megszólaltatunk, megkérdezünk, elemzünk, terveket szövünk stb. stb. Az én szocializációm párhuzamba állítható szerzőtársaméval, szintén eljutottam a nihil állapotáig,  a kudarcokkal szemben immunissá tett a sokévnyi szopóág.

Egy ilyen szellemileg pezsgő, kiélezett pillanatban került a kezembe Zsolt Róbert: Sportolók, Sporterkölcsök (Bp., 1983, Sport kiadó) című könyve. Sokáig gondolkoztam azon, hogyan lehetne erről egy olyan összefoglalót írni, amely visszaadja a mű hangulatát, végül annyiban maradtam, hogy a legegyszerűbb, ha beillesztem a sarkalatos részeket, szöveghűen. Segítségemre sietett a napi párhuzamok kialakításában egy remekbe szabott Ághassi interjú Garancsi Istvánnal, ami kellő kontrasztot ad a 80-as évek problémáinak értelmezéséhez.

A válogatott csapat érdekében is feltétlenül fontos lenne, hogy erősebbé váljanak a klubcsapatok, ne kallódjanak el a tehetségek az alsóbb osztályokban. Rendkívül szűkös nálunk a válogatási lehetőség (…) Nagyon kicsinyke minálunk a nemzetközi erőpróbákra bocsátható labdarúgók száma. (Zsolt, 205. o).

(…) elég csak az NB I. gólkirályának nyári kálváriájára gondolni. Korábban is alig jött ajánlat Magyarországon játszó játékosért. Ilyen a piac, jelenleg ennyi a focink értéke. Mivel most az Európa Liga első fordulójából kiestünk, csak a válogatottból van esély az értékesítésre. (…)  A piac iszonyú bizalmatlan a magyar játékosokkal szemben. Ebben természetesen hibás a neveltetés és a képzés. De az elveszett időt nem lehet pénzért megvásárolni. A futballkultúra megszakadt, korosztályok hiányoznak a pályáról. És ugyanígy korosztályok hiányoznak a lelátókról is.

Visszatérve a klubokhoz: nincs igény a jó gyakorlat átvételére, nincs igazi információáramlás, inkább csak irigykedés, ha az egyik tesz valamit. Így pedig komoly az esély, hogy szakmailag sokszor félreértelmezünk folyamatokat, ahogy a szakközgazdászok is, akik rendre rossz következtetéseket vonnak le. (Garancsi)

Mi a profi világ könyörtelenségével a humanizmust állítjuk szembe (…), és ez a fajta gondolkodás helyénvaló a társadalmi életünkben. De a labdarúgás nem építhető humanizmusra. (…) Aki a labdarúgásból él és a társadalmi viszonyokhoz viszonyítva ugyanolyan jól él, mint egy nyugati profi, attól igazán lehet követelni. Hiszen ha van mit elvenni tőle, van veszítenivalója a játékosnak. Amíg ilyesfajta eszközöket Magyarországon nem vesznek igénybe, addig ne várjanak megváltást. (Zsolt, részlet Puskástól. 205-206 .o)

Pénz, pénz, pénz …(…) A nyugati profikhoz viszonyítva valóban nagyon kicsi a mi játékosaink jövedelme, de odakinn nincs olyan labdarúgó, aki gyatra ellenszolgáltatásért kapna akár csupán akkora összeget, mint a mi játékosaink jövedelmének tizede. A magyarok viszont tíz-húsz esztendeje úgy kapják a pénzt, hogy azért nem követelnek maximális teljesítményt. (Zsolt, 230 .o).

Nagyobb szakmai mozgásteret kellene biztosítani egy külföldön megfelelő tapasztalatokat szerzett szakembernek, ami természetesen sokkal nagyobb felelősséggel is jár. De egy ilyen erőskezű átalakításnak néhány éven belül meglehetne az eredménye. Persze emellett elengedhetetlen, hogy a kluboknál is emelkedjen a szakmai munka színvonala. Amíg ez nem történik meg, addig a válogatottnál sincs reális esély arra, hogy kiemelkedő eredményt érjünk el. Nem egy-egy kifutott, csodaszámba menő sikerben kellene reménykednünk, hanem stabil szakmai alapokra helyezni az egész magyar labdarúgást. A mostani semmit nincs értelme konzerválni. (Garancsi)

A bundázásnak hagyományai vannak. Nem a játékosok kezdték, a vezetők egyeztek meg először az eredményekben aztán folytatták a labdarúgók. Eleinte csak a kölcsönös érdekek játszottak közre, később aztán mind nagyobb szerepet kapott a pénz. Adták-vették a pontokat az NB I-ben, az NB II-ben. Főként a kiesés elleni küzdelem került sokba az egyesületeknek és ugyanennyibe a feljutás az NB I-be. ( Zsolt, 231-232).

Az NB I-ben 6964 volt az átlagos nézőszám (Zsolt, 242.o)

Az NB I átlagos nézőszáma 2948 volt a 2012-2013-as idényben.

(…) ha kell, akár tűzzel-vassal is szüntessék meg a profijuttatásokat az alsóbb osztályú bajnokságokban. Ne találjanak kényelmes futballállást a harmincéves NB I-es játékosok a területi bajnokságban megkeresve az I. osztályban kapott összeget (vagy akár többet), hanem küszködjenek a helyükért továbbra is az élvonalban. És ne ragadjanak meg a tehetségek az alsóbb osztályú bajnokságokban, hanem legyen álmaik netovábbja a feljebb kerülés. (Zsolt, 249.o)

Egyes edzők olyan szakmai felsőbbrendűséggel képesek beszélni a munkájukról, hogy az ember már csodálni kezdené őket, ha nem ismerné az eredményeiket és külhonban nem tapasztalna valami mást. Idestova harminc esztendeje látogatom a labdarúgóedzéseket. Állítom, hogy nem sokat változott a kép. Az edzők – tisztelet a kivételnek – többnyire azt végeztetik a labdarúgókkal, amit maguk is csináltak aktív labdarúgóként. Nagyon kevés az olyan edző, aki járatna külföldi szakmai folyóiratokat (minek is járatna, hiszen nem beszél nyelveket), vagy legalább rendszeresen belátogatna a Testnevelési Főiskola könyvtárába, ahol lefordítva rendelkezésére állnak a legfrissebb szakcikkek. (Zsolt, 254. o).

Még nem hallottam olyat, hogy az elmúlt öt évben két magyar edző keményen, érvekkel felvértezett szakmai vitát folytatott volna. A külföldi szakembereket persze minden lehetséges alkalommal kórusban szapulják, míg ugyanolyan szituációban egy másik magyar edzőnek csak türelmet és nyugodt körülményeket kérnek.

Ha nincs végre egy, a részleteket, összefüggéseket őszintén feltáró elemzés, akkor maradunk ebben a langyos pocsolyában, és mindenki sárral fröcsköl be minket, aki eltrappol mellettünk. Aztán a mosakodásra megy el az energiánk. Így nem lehet fejlődni. Ahhoz előbb ki kell mászni a pocsolyából. És főleg nem azt kommunikálni róla, hogy pezsgőfürdő. (Garancsi)

Tizenöt év alatt, 1965 és 1980 között egyetlen olyan NB I-es csapatunk sem volt, amelyik legalább valamelyik edzőjét ne állította volna félre a szerződé lejárta előtt. (Zsolt, 260.o.)

Elvesztettünk a sportban – illetve pontosabban a testedzésben – legalább 15-20 esztendőt. (…) Minálunk egy-egy megszállott edző, egynéhány megszállott tanítványával (…) változatlanul elér kimagasló sikereket, de diáksportunk egésze messze az igények mögött kullog. (Zsolt, 313-314. o.)