Labdarúgók-sportolók_20110711_0095Tipikus fotelszurkoló vagyok, a szó olyan értelmében, hogy bár szeretek mozogni, a sportra mégis mint szórakoztatási formára gondolok. Nem élek benne, nem tudok belső titkokat, nincs olyan sztorim, hogy középiskolás koromban majdnem az NB III.-ban játszottam, szóval ami elém kerül a tévében, vagy élőben, azt elfogyasztom és elfogadom. Külső szemlélőként a sportból (és ezen belül a fociból) csak a felszín jut: azt látom, hogy általában jók vagyunk a világversenyeken, tudunk sok olimpiai aranyat szerezni, vannak menő versenyzőink, viszont a focink szar, és valahol ez világ rendje.

A friss világbajnoki selejtező kudarca ismét előhozta a szokásos ok- és bűnbakkeresést (instant példák a Nemzeti Sport okoskodásai, Ághassi cikkei a maródiak listáján, vagy akár a legutóbbi 6:3-as emlékezés kapcsán készült monstre látványmunka). Egy ilyen szellemi pezsgésben kezdtem el olvasni Zsolt Róbert könyveit, először a Sportolók, Sportelkölcsöket (1983), majd a Labdarúgók, Sportolókat (1978). A nagyjából azonos időszakban készült munkák össze sem hasonlíthatók a mai sportújságírásnak, vagy oknyomozásnak nevezett próbálkozásokkal. Zsolt stílusa alapos és kíméletlen. A kritikájában benne van a régmúlt sportolói ideáljának siratása, az akkoriban kiterjedő profizmus és pénzközpontúság pellengérre állítása, ami bár magában hordozza az államszocializmus eszméjének bizonyos jegyeit, mégsem lehet azt mondani, hogy valamilyen propagandamunkáról lenne szó.

A téma elsősorban a foci, de az egyéb sikersportokról leírt történetei is csak azt arra világítanak rá, hogy minden egyes olimpiai aranyérmünk emberfeletti teljesítmény eredménye, fanatikus sportolóknak és edzőknek köszönhető, és legkevésbé sem a rendezett pénzügyi háttérnek, a megfontolt sportirányításnak, vagy az előrelátó tervezésnek, utánpótlásnak. Tény, hogy az azóta eltelt időben történtek fejlesztések, de mivel Magyarországon vagyunk, úgy gondom, hogy ilyen háttérrel és lemaradással bármilyen nemzetközi sportsikerünk a csodával határos.

Mindkét könyv kíméletlenül ostorozza a labdarúgást, és próbál rávilágítani a problémák gyökerére. Zsolt (mai kollégáival ellentétben) nem szerelmes a sportolókba, nem ajnározza a focistákat, szinte kizárólag a bajokat sorolja fel. Ha egy rövid listában szeretném összefoglalni, akkor a következő okokban látja a labdarúgás ’70-es évekre (amelyet még mindig aranykornak tekintünk!) történő lezüllését.

  • Pénz: egy vívódás a mocskos kapitalista profi és a boldog gulyásszocialista “egyenlősítő” világnézet között. Nem tudtam eldönteni, hogy Zsolt meggyőződésből ellenzi a profizmus nyugati típusú bevezetését Magyarországon, vagy esetleg azért, hogy tompítsa a botrányszagú sztorijainak élét.
  • Sportvezetés: szorosan összefügg az előző okkal. Zsolt szerint a lelkes és dilettáns sportvezetők a mának éltek, a pillanatnyi sikerért feláldozták az utánpótlás szervezését, illetve kialakult egy olyan rendszer, amelyben a bázisszerv az álamatőr focistát nem differenciáltan, hanem egységesen fizette, sokszor nem a teljesítmény miatt jutalmazta. Emiatt nem érte meg az alsóbb osztályú játékosnak törnie magát, hogy magasabb osztályba kerüljön, majdnem kevesebb fizetésért, de nagyobb rizikóért.
  • Bunda: akkoriban bevett és gyakorlatilag büntetlen volt a pontok adása és vétele a feljutni nem akaró és a kiesni nem szándékozó csapatok között.
  • Képzetlen edzők és játékosuralom: a kettő egymás, és a fent említettek függvénye. A játékos a maga ura, teljesítményt nem várnak tőle, szabadon, és következmények nélkül játszhat, lophat, csalhat, felsőbb utasításra mégis csapatban marad. Az edző nem beszél idegen nyelvet, nem képzi magát, elmaradott, 15-20 éves módszerekkel edzi a játékosokat, igyekszik a legtöbbet kihozni a csapatból a legrövidebb idő, és a legkevesebb konfrontáció nélkül. Ha esetleg mégis megpróbál keménykezű lenni, a játékosok felfelé panaszkodnak, majd a csapat véletlenül kikap egymás után háromszor, az edzőt kirúgják (lásd Dalnoki Jenő példáját a Ferencvárosnál).
  • “Langyos víz effektus”: további folyománya az előzőknek. A játékosnak nem érdeke a keményebb edzés, mert kevesebb teljesítményből is jól megél. Ezt a felfogást Zsolt azzal magyarázza, hogy a labdarúgó nincs kitéve egzisztenciális bizonytalanságnak, mint a nyugati profi világban (teljesítményalapú bérezés).
  • Utánpótlás: az örök bűnbak, de ha már a ’70-es években arról volt szó, hogy a fiatalokkal nem megfelelő edzők foglalkoznak, nincs megszervezett ifibajnokság, nincs pénz a gyerekek nevelésére és rengeteg tehetség elkallódik, akkor miből gondoljuk azt ma, hogy csak 20 éves a lemaradásunk a világ élvonalával szemben?

A fenti listát ma is leírhatnánk, ha okokat akarnánk keresni arra, hogy miért tart a magyar foci ott, ahol. Ebből a szemszögből nézve a futballkultúránkat: nincs futballkultúránk, kinyírták, lezüllesztették vagy lezüllött magától. Hátrányunk nem 20 év, hanem 50, sőt 60. Valahol az “aranycsapat” (idézőjellel, ahogy Zsolt írja) volt a zenit, az 1954-es döntő volt a töréspont, ami elvezetett az akkori állapotokhoz. Érdemes elolvasni milyen játékosok kerülnek a kritika kereszttüzébe: Albert, Nyilasi, Zámbó, Ebedli, Törőcsik, Fazekas, Mészöly, Bene mind megkapja a magáét, olyanok, akikre ma könnyes nosztalgiával emlékszünk, és akik “példát” mutatnak a mai generációnak.

A két könyv elolvasása után nem maradtak illúzióim. A milliő, amit mi magyar focinak hívunk, még sokáig meg fog maradni.

Zsolt Róbert: Labdarúgók, sportolók. Bp. 1978, Szépirodalmi Kvk. 502. o.

Zsolt Róbert: Sportolók, sporterkölcsök. Bp. 1983, Sport Kiadó. 312.o