Kedves olvasó, vallomással tartozom. Bűnös vagyok, akárcsak te. Bennem is erős a hajlam, hogy visszapillantó tükörben tévézzek hosszú, fájdalmas sóhajok között. Pedig éppen annyira hepehupás utat látok, mint amin éppen haladok, a múlt édes-bús köde mégis megszépíti az élet országútját. Egy ilyen tükröt szereztem magamnak karácsonyra, méghozzá az Újpest egykori csatárának életrajzi regényéről. Ez a könyv egyszerre bájosan nosztalgikus és ijesztően kegyetlen… (És ezzel a leaddel szinte második Sinkóját szüli meg a Taccs – vh)
A könyv borítója
A könyv Zsiday István fáradtságos munkájának gyümölcse, amely 180 oldalban mutatja be Bene Ferenc karrierjének emlékezetes pillanatait. A sok apró fejezet kettős felosztású: egy általános ismertető után az ahhoz kapcsolódó személy saját véleménye jelenik meg. Ezek a fejezetek nem teljesen egységesen felépítettek, mivel a szövegbe állandóan közbeékelt miniinterjúk szétdarabolják, és pont ezek adják a regény sava borsát! De micsoda idézetek ezek! Benétől elkezdve, rokonokon, edzőkön, szövetségi kapitányokon, újságírókon keresztül élhetjük át „Ferike” mérkőzéseit, és ismerhetjük meg az Újpesti Dózsa kissé szürke alakját. Az egészet egy hatalmas beszélgetésként érdemes felfogni, amiben mindenki mesél nekünk egy kicsit – én pedig úgy pörgettem a lapokat, mint ahogy a lenyűgözött kisgyerek hallgatja ücsörögve és kigúvadt szemekkel a mesélőt.
Mert hát, volt miről olvasni… Kezdetnek rögtön ott van a könyv első oldalain Kocsis L. Mihály és Szepesi György kissé semmitmondó előszava, az első mellbevágó élmény inkább Billy Wright, 105-szörös angol válogatott ajánlója – közvetlenül a szerző előszava előtt.
(…) Figyelemmel kísértem az elmúlt évek angol-magyar párharcait. És bizony őszintén bevallom: egyetlen Benére emlékeztető magyar támadót sem tudtam felfedezni az önök nemzeti tizenegyében (…)
Ne feledjük, ez a könyv 1984-ben jelent meg! Mivel életrajzi regényről beszélünk, nyilvánvalóan Bene Ferenc erényeit szándékozik bemutatni a szerző, de nem csupán a főhős dicséretével találkozunk, ennél sokkal kényesebb témák is sorra kerülnek. Mielőtt nekivágsz, kedves olvasóm ezeknek, kérlek ismét jusson eszedbe, amikor a regény született, vagyis a harminc évvel ezelőtti állapotokat tükrözi a szemlélet, a téma pedig a hatvanas évek végét és a hetvenes éveket öleli fel.
Forrás: sportfm.hu
BUNDA
Bizony központi téma időről időre a meccsek előtti közös „megegyezés”. Egyfelől azt akarja sugallni a könyv, hogy a bunda milyen csúnya dolog, másfelől viszont nyílt titokként kezeli Zsiday és az interjúalanyok is, hogy megesett. Legtöbbször visszatérő eset, az 1968 bajnokság utolsó fordulója, ahol a Vasas gyanús öngólt szerzett – így a Ferencváros lett a bajnok. Sokszor fölhánytorgatják a témát, ezzel szemben azonban, amikor az egy évvel korábbi 3-3 végződő Fradi-Újpest meccset felemlegetik, rögtön más lesz Bene hangulata is. Ezen a mérkőzésen már biztos volt a zöld fehérek első helye és a lila fehérek második helye, így a két csapat megegyezett egy békés döntetlenben. Saját bevallása szerint Bene a bundameccseken inkább elkerülte a kaput, vagy távolról ellődözte a labdát, minthogy közelről hibázzon. A tanulság az, hogy bunda volt, van és lesz.
(…) Nagyon ritkán játszottunk mi ilyenfajta idegenbeli döntetlent, mivel előtte mindig kirobbant a vita a védők és a támadók között. Az előbbiek semmiképpen nem óhajtottak gólokat kapni az utóbbiak viszont minél gyakrabban kívántak a hálóba találni! A legtöbbször aztán a nagy összeveszésnek az lett az eredménye, hogy nem maradtunk semmiben, hanem kimentünk és elhintettünk egy ötöst a házigazdáknak. – Tóth András
MLSZ
Számomra picit fura volt, de ha végiggondolom egészen logikus módon az akkori szövetség, legalább annyira szimpatikus és jó döntéseket hozott, mint a mostani. A könyv időnként elég érzékletesen mutatja be a mesterségesen generált feszültségeket – ezek nyilván Bene személyéhez köthetők rendszerint. Edzői koncepciók sutba dobva, egyéni marhaságok előtérbe, nagyjából ez a felállás. Illovszky Rudolf is keserűen vall például arról, mikor nem vihette el Albertet(!) és Benét az olimpiára fölsőbb utasítás miatt, mivel akkor a fiatalítás volt kitűzve célul. Ehhez képest egy évvel később mégis velük játszották le a világbajnoki selejtezőket. Sőt, Bene tagja lett egy Európa-válogatottnak a Dél-Amerika-válogatott elleni gálameccsén – miközben Magyarország válogatottjába nem fér be. Még egy példa ’68-ból: a nemzeti csapat egyetlen felkészülési meccset sem játszott az évben – miközben akkoriban hat-nyolc meccs volt a szokásos per év. Lakat Károly szerint a szövetség nem kötött le barátságos mérkőzéseket, míg az MLSZ szerint a nemzeti tizenegyet irányító edző nem kérte a meccsek lekötését. Az ujjal mutogatás már akkor is nagyon ment…
PÉNZ
Messze nem akkora összegek forogtak kockán, mint manapság, de kétségtelen, hogy a javadalmazás is fontos szerepet játszott. Egy jó játékos annyi pénzt kereshetett, hogy abból kényelmesen eléldegélhetett és még a családra is jutott egy kis tőke. Bene ugyan már fiatalon is a fogához verte a garast az őt körülvevők elmondása szerint, miközben ez a későbbi ifjú generációról nem volt elmondható. Egy ízben arról panaszkodik Bene, hogy a fiataloknak ráadásul mindent el is néztek, mivel a nyilvánosság előtt mindenképpen védeni kellett a feltörekvő játékosokat. A spicces Törőcsik Andrást például, aki a billiárdozás közben a golyót sem találta el, csak kedvesen ágyba küldték. Mészöly Kálmán a válogatottban kapott (50.000 forintos) prémiumot nyomasztóan soknak tartotta, máskor azonban minden játékos más-más összegű prémiumot kapott, ami megosztotta az öltözőt. A disznófejű nagyúr mindig ott ólálkodik…
Én a kapott 25 ezer forinttal érdemeimmel arányban lettem jutalmazva. Csakhogy akadtak, akiknek 40 ezer forint jutott, megint másoknak viszont csak ötezret osztott Illovszky Rudolf. És az utóbbiak bizony erősen berzenkedtek a megkülönböztetés ellen. A profikra hivatkoztak, akik köztudottan fillérre egyforma prémiumot kapnak, és inkább az alapfizetésekben differenciálnak. – Bene Ferenc
EDZÉS
Állandó kérdés Zsidaytól: rendesen végezték a játékostársak az edzésmunkát? Jó edzéseket tartott az aktuális tréner? Benéről köztudott, hogy munkamániás és maximalista volt, de saját bevallása szerint ez rá is fért, ugyanis ő Újpesten tanult meg focizni. Nem tagadja le a regényben sem: tudománya abból állt, hogy gyors volt és nehezen választották el a labdától, ezért egyszerűen begyalogolt a kapuig, ahol nem hibázott. Később aztán kibővült a technikai repertoár. A többiekről nem nagyon esik szó, de azért érezhetőnek tűnik, hogy már akkor sem igazán fűlött a foguk a többieknek a munka. Tóth András vallomása mindenesetre sokatmondó.
Én például soha nem tanultam meg tisztességesen jobb lábbal rúgni. Talán mert senki nem követelte meg tőlem. Nekem eszembe se jutott, hogy edzés után levegyem a cipőmet, és egy-két órát mezítláb rugdossak jobbal. Ahogy Feri annak idején a balossal számtalanszor megtette. Azt mondtam magamnak: ha a bal lábam elég a csapatnak, akkor jó, ha nem, akkor nem. – Tóth András
Ezek persze csak kiemelt témák, ezen kívül is el tud csámcsogni az ember sok mindenen. Kezdve attól, hogyan képezte magát kezdetekben a fiatal Bene, keresztül azon, hogyan került Kaposvárra, majd miért éppen Újpestre szegődött, miért és hogyan lakott újpesti szurkolóknál, kikkel tudott igazán jól együttműködni, kiket tartott nagy becsben, miért került összetűzésbe a hazai újságírókkal, satöbbi, satöbbi, satöbbi, igazából még felsorolni is nehéz. Rengeteg történet vár arra, hogy az olvasó megismerkedjen vele. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, engem nagyon jól elszórakoztatott. Végezetül pedig had idézzem a számomra legletaglózóbb részletet a „góleádortól”:
Felesleges minden mellébeszélés: a meccseket mi játékosok vesztettük el. Nem rúgtuk be az ordító helyzeteket, viszont nevetséges potyagólokat kaptunk. De ennek ellenére is határozottan állítom: abban a csúfos bukásban legalább olyan mértékben hibásak voltak a bennünket körülvevő, irányító, bíráló, felkészítő emberek is! Akik nyugodtan ültek a szerintük jól végzett munka tudatában, miközben Európa egyik legjobb tizenegye több, mint egy éven keresztül nem játszott valamire való mérkőzést. Akik szemet hunytak a bajnokságban hétről hétre jelentkező teljesen nyilvánvaló visszásságok fölött. Akik képtelenek voltak elérni, hogy a különböző formában jelentkező játékosuralmi törekvések meghiúsuljanak. Akik állandóan csak papoltak arról, hogy mit nem csinálunk jól az edzéseken, de azt megmondani, hogy mit és hogyan kellene jól csinálnunk, arra már soha nem vállalkoztak. Majd az események után kullogva nagy bölcsen kifejtették csalhatatlannak vélt téziseiket… Akik évekig amellett kardoskodtak, hogy ellentétben egész Európával, nekünk magyaroknak csak azért is fordított bajnoki rendszerben kell futballozni, mint a nemzetközi kupák rendszeréhez igazodó országokban. Akik minden kérés, könyörgés, józan érv ellenére sem tudtak megalkotni egy logikus, egyértelmű átigazolási szabályzatot.