A sorozat epizódjainak száma fokozatosan növekszik meccsre járásaink gyakoriságával, és mivel mi olyan emberek vagyunk, akik szeretnek ellátogatni magyar mérkőzésekre – az elsőtől a hetedosztályig -, legyen az egy kis községben vagy nagyvárosban, ezért sűrűn kóstolgatjuk a büfék készleteit is. A hétvégén hárman is – aa, sfefe és bertalandavid – ellátogattunk az ETO Parkba, hogy a Győr-Videoton mérkőzés hatása mellett gasztronómiai élménnyel is gazdagodjunk. A vaskakasok otthona jelen pillanatban az egyik – ha nem az egyetlen – a modern futballstadionok stílusjegyeit magán viselő létesítmény a honi arénák közül, és ez a büféjén is abszolút meglátszik.

Viszont a töltöttségi szint csak az utóbbinál van maximumon. Habár sfefe kollégánk tesója egy laza „Én már voltam olyan mérkőzésen a Győr stadionjában, ahol voltak nézők.” mondattal megalapozta a most már semmilyen módon le nem törhető jókedvet, azért számítottunk arra, hogy a büféknél sorba kell állni. És azt nem szeretjük. Még ha minimális időt is vesz el.

A nyugati lelátóra váltottunk jegyet, így az ottani kínálatot tudtuk megtapasztalni, a keleti oldal kimaradt körfolyosó híján, mivel az egyik kapu mögött egy hotel – és egy vendégszektor – áll, a másiknál pedig még ennyi se. Aztán helyi illetőségű kollégánk elbeszéléséből kiderült, hogy a keleti lelátó tükörképe a nyugatinak, így igazából két legyet ütünk egy csapásra. Azért persze nem kezeskedett, hogy ezen az oldalon vannak a csinosabb büféslányok, de azért ilyen téren sem volt okunk panaszra. Az említett körfolyosó adott lehetne, hiszen a hosszanti tribünök megtervezése ezt támasztaná alá, és a büfék is itt helyezkednek el a mellékhelyiségekkel együtt.

A folyosó és a büfé. Éltető erő. (Forrás: foursquare.com)

Váó, itt tök jó hangulat van!

Meglepődve tapasztaltuk – mi, akik a fővárosból érkeztünk -, hogy Győrben sem szeretik jó helyre rakni a térmikrofonokat, de a lelátón azért éreztük, hogy bizony ez is egy futball-létesítmény. Sfefe közben azért megnyugtatott minket – „Ne izguljatok, jó lesz ez! Ráadásul, a dunántúli Fradi – Újpest, az ETO – Videoton meccs.” Valóban így volt.

Nem repültünk rá egyből a készletekre, előbb megszemléltük, tekintetünk kíváncsian fordult körbe-körbe. Csak a félidőben tettünk lépéseket a kóstolási folyamat elindításáért, és akkor még felmerült a gondolat, illetve jött a félelem, hogy a tömegtől – nagyon erős szó, de három ember is az – lemaradhatunk valami fontosról, esetleg egy Mevoungou előre passzról. Szerencsére semmi ilyesmi nem esett meg, hiszen nem egy, nem kettő, hanem három büfé, illetve a mellékpultok és -árusok felelnek a nyugati lelátó népének ellátásáért. A kiszolgálás terén is képesek voltak a nagy, nyugati civilizációk mintáját követni: egyik eladó a csapolással, a másik pedig a pénzügyekkel – és mondanánk, hogy minden mással, csak a többség sört kívánt – foglalkozott.

Na igen, a lényeg. A tartalom. Sós, édes, keserű, hideg, meleg. Minden. Könnyen és gyorsan elfogyasztható ételek, amelyekhez nem kell nagy tudomány, a meccset nézve is lehet majszolni, illetve csomó nasika, amitől majd nő a hasika:

• szendvics
• csoki, cukorka, popcorn, szotyi, stb.
• üdítő (pl.: kóla)
• csapolt sör

Csak a sör maradt. Nem sokáig.

Kínálat kicsitől nagyig. Egy saját magát könnyen megadó apuka kilencven perc alatt a csillagos égig tornázhatja a fogászati számlákat, hiszen egy teljes asztallap – amely elég hosszú – tele van nyalánkságokkal, azok pedig Bajzát Péter-i hatékonysággal okoznak fogszuvasodást. Ezeknek az ára száz-százötven forint körül mozognak, amelyek korrektek, mondhatnánk átlagosnak is, egy kisboltban sem olcsóbbak, illetve nem sokkal.

És a nektarin: az éltető sör. Finom és hideg. A sörcsap az első pozitív jel, aztán maga a folyamat: csinos lányok, akik könnyed eleganciával mérik ki előttünk az italt annyi habbal, amennyi kell. Teszik mindezt egy üveg-műanyag hatású pohárba, és ezért az előadásért – pontosabban magáért a tartalomért –

hatszázat kell pénznemünkből leszámolni, amelyből kétszáz visszajár, ha illedelmesen visszaszolgáltatjuk a csuprot.

Hallottunk már olyan történetet közös kecskeméti barátunktól, hogy neki már sikerült úgy abszolválnia idegrendszerében a részegség állapotát az ETO Parkban, hogy közben a pénztárcájának tartalma gyarapodott. Hiába, aki szorgos, és összeszedi mások helyett a poharat, az bizony ezt is elérheti. Ja, igen, Soproni van. Győrben.

Nem hagyhattuk ott a büfét anélkül, hogy némi elemózsiára is beruháznánk. A legtöbb büfében megszokott, szikkadt zsömlébe gyömöszölt ócska és minimális tartalom helyett egy meglepően finom sörszívót kapunk, még a hús is friss volt benne és igazán nem spóroltak a finomságokkal. Ha a csapat is olyan friss és változatos lenne, mint a menü… nem folytatom. Sfefe közben arról számolt be, hogy bizony ez még nem is az ő kedvenc szendvicse, hiszen van, hogy rántott hús dukál a szendvicshez, de isteni baguettet is tudnak szendviccsé varázsolni Győrben. Körülbelül négy-ötszáz forintért birtokba vehetjük, viszont ezért nem jár ajándék pohár…

Zsömle rántott hússal! Ez már döfi!

Van komfortérzet. Már az is furcsa, hogy az ember nem ázik meg, mert fölül kilóg valami, amin nem jön át a víz, de egy bő kínálatú és fincsi büfé maga a csúcs. Lekenyereztek. Az is elégedettséggel töltött el minket, hogy az árakkal nem úgy pályáztak a pénztárcánkban lévő forintokra, mint szarka a fényes holmikra, hanem még a tűrhető határon belül mozogtak. Amit kértünk, kaptunk. Télen forralt bor is szokott lenni, amely elengedhetetlen kellék, most viszont nem volt, és okoz minimális hiányérzetet, hiszen estére hűvösebbre fordult az idő, de talán ők sem számítottak rá. Ennyi negatívumot nem veszünk figyelembe, inkább magasba lendített kézzel ujjongunk.

A látottak, az ízleltek és a tapasztaltak eredményezik, hogy több pontot adunk a Győri ETO büféjének, mint amennyi most a csapatnak van.

10/9