Most sikerült észhez térnem a X. Nagy Magyar Futball-Megjavítási terv kihirdetése óta.
Maradok az apatikus, már semmin meg nem lepődő hozzáállásnál, és megpróbálom – már amennyire lehet -az ésszerűség keretei között megindokolni, és az azóta történt események tükrében alátámasztani a döntés helyességét.
Olcsó – a franc se tudja, mennyibe kerül ma egy magyar edző (kivásárlási ár, jutalomfalatok a Győrnek, ajándék cukorka az árváknak stb), de tény, hogy nem annyiba, mint egy Jupp Heynckes. Úgy tűnik, hogy Pintér úr a legnagyobb vehemenciával próbálja ezt az árat a lehető legjobban megszolgálni, bár szerintem ő még ingyen is elvállalta volna.
Követel – ha az összevont szemöldökű szögletes arcot meglátom, félek. Ha mindehhez még mosolyog is, rettegek. Van egy elvadult elméletem, amely szerint minden egyes beiktatásakor az öltözőben elmeséli, mi lesz azokkal, akik esetleg elcsalják a meccset – és mérget vehetünk rá, hogy aki a 80-as évek végén játszott, tudja, mi fán terem az ilyesmi.
Eredményei vannak – két bajnoki cím és két kupagyőzelem három különböző csapattal — ezzel a mai magyar viszonylatban a legjobbak közé tartozik. Ha fegyverrel a halántékomon kizárólag hungaroedzőt kellene megneveznem a magyar válogatott élére, ő lenne az egyik jelöltem (a másik Kismészöly, de ezt most hagyjuk).
Van koncepciója – ezt már az egy hónapnyi ténykedése után mondom. Az speciel kár, hogy a koncepció egy bukott tésztás elavult elméletén alapszik, de azért az az ötlet, hogy legyen egy rendszeres(ebb) összetartás a válogatottban, nem feltétlenül rossz.
Azért gyorsan megjegyzem, hogy Attila egy kisebb tévedésben van. A nyomtatott Nemzeti Sportban megjelent olvasó kérdez – edzőbá felel c. rovat egyik kérdése azt firtatta, hogy mi lesz, ha a fiúk a meccs 60. percében elfáradnak (mint azt tették a kupameccseken). A frappáns válasz szerint ilyen jelenséget nem tapasztalt, igenis bírják az iramot. Az már más kérdés, hogy milyen sebességgel (és itt nem csak a futósebességre gondolok), és ez az a hátrány, amit még a sok közös buli sem fog eltüntetni. Viszont ha kapunk ezzel egy egymásért küzdő fafaragó (és nem szerethető) társaságot, akkor lehet, hogy nem is jártunk annyira rosszul.
Most már csak az a kérdés, hogy megfinngatjuk-e a finneket márciusban?
4 hozzászólás @ Attila a hun, ameddig nem Attila a hunyó, de mi azért reménykedünk benne
Tessék elolvasni Ferenczi Attila vonatkozó posztját a futtbaltrener.blog.nepsport.hu-n!
Nem tudtam elolvasni. Nekem a Ferenczi egy gyanús eleme a hozzáértők népes táborának
„de azért az az ötlet, hogy legyen egy rendszeres(ebb) összetartás a válogatottban, nem feltétlenül rossz.”
Nem kötözködni akarok, hanem tényleg érdekelne, hogy szerinted ennek mi értelme van? Én kb. a bejelentés óta próbálom megfejteni, ugye megtanítani focizni a srácokat kicsit késő. Esetleg a védelmet lenne érdemes csiszolni (Kádár és Juhász sikeres mélyrepülése óta ott vannak egyedül többségben az NB1-es játékosok a légiósokkal szemben), de ezt is megette a fene a középpálya meg a csatárok nélkül.
Az összetartásra behívott játékosok számát elnézve ez nagyon nem az építő munkáról szól, minden másra meg (képesség felmérése, akármi) talán pont egy kizárólag itthon dolgozó edzőnek nem kéne hogy szüksége legyen, elvégre ebben a közegben dolgozik.
Szóval ez szerintem egy nagybetűs fingreszelés (bocsánat: FINGRESZELÉS), csak azért, mert… mert fogalmam sincs. Talán Pinyő ezzel akarja demonstrálni, hogy ő mennyire más, mint egy külföldi edző, hiszen Rulett Gyuritól tudjuk, hogy semmi újat nem tudnak számunkra nyújtani.
„nem feltétlenül rossz” nemegyenlő „jó”