Majdnem Barcelona-, majdnem Juventus-, majdnem Milan-játékos. Majdnem ezüstcipős, majdnem világbajnoki hős, majdnem sikeres edző. Détári Lajos mindent megtett, hogy keveset áruljon el magáról, önéletrajzi könyvéből mégis kiderül, ki is ő valójában.

Az ám, az ábrándos, fiatal Détári (fotó: telesport.hu)

Az ám, az ábrándos, fiatal Détári (fotó: telesport.hu)

Jól láthatóan növeli a labdabirtoklási arányt a sportkönyvek piacán a mostanában népszerű irodalomban utazó Ulpius-ház: előbb Kásásról hoztak ki önéletrajzot, aztán jött a kiválóan felvezetett Szepesi-könyv. Készül a kézirajongóknak is egy könyv, egy húzónévvel, Császár Gáborral, de hát az igazi piac a foci. A focirajongóknak, úgy tűnik, tehát Détári lenne az, aki sikerben, személyiségben, sztoriban, botrányban tudja azt, amit Szepesi és Kásás.

A címadás legalábbis ezt sujkolja: Détári – Az utolsó magyar világsztár címmel jelent meg a nemzeti sportos Pietsch Tiborral közösen jegyzett mű. Nekem már itt bicsaklik a koncepció. A főhős következetesen úgy kezeli magát, és az utolsó lapokon is ezt bizonygatja, de homályos emlékeim és olvasmányaim alapján Détári Lajos soha nem volt világsztár. Ha csak akkor nem, ha a világsztár fogalmába az is belefér, hogy valakit összesen a világ három városában – Budapest, Frankfurt, Athén – tartanak világsztárnak. Valószínűnek tűnik, hogy a világklasszis és a világsztár fogalmak tudatos összemosásának vagyunk a tanúi. Világklasszis az lehetett Détári; az jóval képlékenyebb fogalom, mert kevésbé mérhető. A sztárságnak azonban egyértelműbbek a jelei: leginkább az, hogy a világon szerte szana világsztárnak hívják a szóban forgó egyént és leginkább úgyis kezelik őt. Érdemes itt egy párhuzamot vonni: a Guernsey szigetén született, és a pályáját végig a Southamptomban töltő Matt Le Tissier-ről soha senki sem állította, hogy világsztár, pedig a beceneve nemes egyszerűséggel Le God volt és tízszer akkora gólokat volt képes lőni, mint Détári.

A könyvet olvasva úgy tűnik, Détári világsztárságát elsősorban világválogatottságának számaival kellene belátnunk. Azonban maga a mű sem győz meg, hogy nincs többről szó ezekben az esetekben, mint jól pozicionált gálameccsekről. Sokkal inkább az eredmények illenének ahhoz, hogy Détárit világsztárnak nevezhessük. Ebben érzünk némi hiányt. Három magyar bajnoki cím. Négy BEK-fordulós párharc, három kiesés. Egy-egy magyar, német, görög kupagyőzelem. Három magyar gólkirályi cím. Négy kiesés, Bologna, Ancona, St. Pölten (másodosztályból), BVSC. Hatvanegy válogatottság, tizenhárom gól. Egy vb-részvétel, egy világbajnoki gól. Valóban. Világsztár. At its best.

A borító. Igényes darab

A borító. Igényes darab

Nincs illúziónk, a világsztározás – ami persze nem most kezdődött, de a könyvvel egy lépéssel nyilván magasabb szintre ér –  biztosan el fogja érni a kívánt hatást; egyébként is eluralkodott körülöttünk az a fajta kommunikáció, amelyik fél-, negyed- vagy zéróigazságokból a kitartó ismételgetéssel teljes értékű igazságot kreál.

A könyv ettől még lehetne érdekfeszítő, a szerkesztés is ezt szolgálja. Önéletrajzoknál (biztos máshol is, de néhány ilyet néhány focistától már elolvastam) bevett fogás, hogy az első fejezet a főhős életének egyik meghatározó, felemelő, vagy éppen lesújtó, de mindenképpen nagy hatású pillanatát emelik ki. Ebben a műfajban eddig nekem Tony Adams – az Arsenal és az angol válogatott csapatkapitánya – Addicted (Függő) című könyvének az első fejezete az etalon. A derék Tony ott kezdi a könyvét, hogy az angolok tizenegyesekkel kizuhannak a németek ellen a 96-os Eb-elődöntőben és az alkohollal soros kapcsolatot ápoló futballista el kezd inni. Aztán folytatja, és folytatja. Egészen három héten keresztül, amikor egy délután merev részegen Tony megáll, és belátja, ez a végállomás. Feláll az asztaltól, majd három napon át nem kel ki az ágyból, csak izzad és remeg, de eltökéli, hogy leáll, majd bevallja mindenkinek: alkoholista. (Adams amúgy azóta nem ivott egy kortyot sem.)

A megrázó, katartikusnak szánt és egyben alaphangot is adó fejezet Détári esetében arról szól, hogyan nem lett ő a Barcelona futballistája. Igen, ez a katarzis, ez egyfajta csúcspont vagy éppen kezdőlökés. És valóban, ezt a gondolatot a szerzők végigvitték a könyvön. Megtudhatjuk, hogy Döme majdnem a Fradi játékosa lett ’84-ben, majdnem leigazolta a Barcelona (kétszer), majdnem elvitte a Juventus (háromszor) és majdnem Milan-futballista lett. De azt is megtudhatjuk, hogy majdnem ezüstcipős lett, ha éppen 86-ban az őszi 19 gól után nem vesz vissza a tempóból és áll meg „csak” 27 gólnál magyar gólkirályként.

Nem példa nélküli (sőt), mégis nagyon szomorú, ha egy múltjára visszatekintő ember az elszalasztott esélyekkel méri saját nagyságát. Ha azzal bizonyítja képességeit, hogy mi lehetett volna belőle, de mégsem lett. Ami viszont ennél is kínosabb, ha sorsunk alakulásában nem vagyunk képesek észrevenni a saját szerepünket, a saját döntéseinket. Détári őszinteséget ígér a könyvében, de a legkevésbé sem az, mégis ezzel árul el sokat magáról. A háromszáz oldalon egy olyan ember képe rajzolódik ki, akivel világéletében csak történtek a rossz dolgok, akivel mindenhol mindenki kitolt, aki képtelen, de leginkább erőtlen ahhoz, hogy döntően befolyásolja a saját életét. Még most is, a szókimondónak szánt mű írása közben is megspórolja magának azt, hogy őszintén szembenézzen saját rossz döntéseivel. Nem mintha egyedül lenne ezzel a hibával, hiszen sokan és sokszor követjük el ugyanezt, tőle sem várhatunk el akkor jobbat. A különbség az, hogy mi, mások ezt otthon, a négy fal között követjük el, Détári azonban a nyilvánosság előtt. Hát, Dömének még ezzel sincs szerencséje.

Ez a könyv azonban a hárításban is általános marad. Vaskos, zaftos leleplezések helyett nagyjából a homályban marad, hogy a 80-as évek sport- és/vagy állami vezetői közül ki, kik lehettek azok, akik csak a saját érdekeiket nézték a játékosé helyett. Nem tisztázza például Komora Imre szerepét sem, sőt. Egykori apósáról a könyv közepén a menedzsereként emlékezik meg, a végén meg azt írja, akik azt állítják, Komora a menedzsere volt, azok badarságot beszélnek. Nem derül ki, hogyan fordulhatott elő, hogy a játékjoga még a 90-es évek elején is a Honvédnál, illetve a MLSZ-nél volt. Nem árulja el, erről ő hogyan nem értesült és ki tudott erről valójában. A konklúzió egy obszcén kirohanás, amivel azonban nem a rosszakarókat, nemtörődömöket alázza meg, hanem saját magát.

Eredeti fotó: hatharom.com

Eredeti fotó: hatharom.com

Őszinteség helyett megkeseredett odamondogatással és átlagos, közhelyes gondolkodásmóddal találkozunk végig. Olyan eget rengető meglátásokkal, hogy a kis Döme szerény körülmények között, de boldogan nőtt fel; hogy régen a gyerekeknek csak a foci jutott; hogy az iskolai fegyelemhez jól jön néhány körmös a pálcával, vonalzóval; hogy egy gyerek akkor lesz erős és egészséges, ha tejen meg cukros zsíroskenyéren nő fel; hogy mennyire fontos a másik tisztelete (erre sokan bólogathattak azon a könyv rendhagyóra sikeredett bemutatóján, amiről csak Döme hiányzott); hogy nincsenek drága hobbijai, nem hivalkodik semmivel (emellett jól festenek a sztorik a Maseratikkal, Lamborghinikkel). És természetesen végigkísér minket a legnagyobb közhely: régen minden jobb és igazabb volt. Amikor sokadszorra botlunk ebbe az ideába, onnantól jön az újabb szomorú gondolat: leginkább egy a helyét nem találó, megtört ember mondatai ezek.

A könyv mindezzel együtt sem olvashatatlan katyvasz. Sőt, az első százötven oldal után még a kifejezetten olvasmányos jelzőt kapta volna. Ekkora sikerült az agyamnak kiépíteni a balladai homály érzését kelteni hivatott mondatvégi hárompontozásokat (ezek minden oldalt elleptek) és a borzasztó szóviccek csak innentől váltak elviselhetetlen mennyiségűvé. (Nem, egyet sem vagyok hajlandó idézni, sőt, még megjegyezni sem voltam hajlandó egyet sem.) A szerzők becsületére váljon, hogy igazi mondanivaló híján ugyan, de mégsem kerülték ki Détári sztorijának néhány igen kínos részletét sem.

Mexikót nehéz is lett volna kihagyni. Itt hangzik el a könyv legbornírtabb átkötése. Détári azt állítja, nem történt semmi rendkívüli, és nem hisz az azóta is keringő összeesküvés-elméletekben (dopping, lefekvés a szovjeteknek, stb.). Egy dolgot tart elképzelhetőnek, hogy ételmérgezés történt Mexikóban a magyar csapattal. Détári nem hajlandó foglalkozni azzal, Mezey György milyen körülmények között parancsolta le az edzőtáborba induló buszról Nyilasi Tibort, amely momentum akkor és azóta is lélektanilag meghatározónak tűnik az események alakulásában. Nem tér ki Mezey penetráns viselkedésére, arra a tévedhetetlenségre, amit a kapitány a nullhat előtt, és után is sugárzott magáról. És nem tér ki saját megmagyarázhatatlan mondataira sem: a szovjetek elleni meccs szünetében Détári azt mondta, Belanovék nem mutattak semmi különöset, csupán rúgtak három gólt.

Mindezzel együtt Détári leírásából kiderül a legvalószínűbb és legreálisabb érv arra, mi történhetett. Mezey György döbbenetesen elrontotta a válogatott felkészítését, a szezonvégi alapozástól elkezdve, az ausztriai havas edzőtáborig, a két héten át a mexikói délben tartott edzésekig és felkészülési meccsekig. Mindennek lett a következménye az, amiről Détári is részletesen írt: a szovjetek elleni meccs kezdetén gyakorlatilag csak lézengeni képes magyar futballisták vonszolták ki magukat az irapuatói gyepre.

Ugyancsak belevág Détári abba, hogy tisztázza viszonyát az alkohollal. Bevallom, némi reménnyel voltam a könyv iránt ezen a téren, mert valahol reméltem, hogy Döme olyat fog ezen a téren nyilatkozni, ami formabontó, egyedülálló a hazai közegben. Sokaknak segítene, ha egyszer egy ismert sportoló, volt sportoló őszintén jönne elő azzal, hogyan hat életére az alkoholizmus. (Nem, Váczi Zoli nem ér, mert ő rég letette az italt. Sokkal inkább például ahogyan azt a fent idézett Tony Adams is tette.) Détáriból nem lett ez a volt sportoló, ugyanis határozottan cáfolta a pletykákat, vagyis hivatalosan annyit mondhatunk róla, hogy nem alkoholista. Halkan jegyezzük meg, ez az állítás a bíróságon valóban sokat ér (ahogy nem kicsit arcoskodva leírja, huszonnégy ezzel kapcsolatos pert nyert meg eddig), de azért az is mindenkinek egyértelmű, hogy a legtöbb alkoholista is ugyanezt állítja magáról. Az ellenkezőjét meg ugye nehéz bizonyítani. Nem, inkább lehetetlen.

Détári és legjobb barátja, a víz (fotó: rangado.hu)

Détári, és legjobb barátja, a víz (fotó: rangado.hu)

Ellentmondásba azért itt is keveredik a főhős. Az élettörténetéből kiderül, hogy hagyott ki játékosként edzést azért, mert túl jól sikerült az előző esti töltögetés. A könyv végén olvasható kinyilatkoztatások során pedig, persze a jelenre vonatkozóan, kijelenti, hogy nem rejti véka alá, „hogy ha a kedvem úgy tartja, megiszom egy-két kisdobozos Heinekent. Vagy fröccsöt.” Vagy csak én látok ellentmondást.

A bundával kapcsolatos kijelentéseit viszont ki is hagyhatta volna Détári. Itt is cáfol, illetve vall arról, hogy a fogadási csalások magyar szálának legfontosabb gyanúsítottjai közül kettővel is közeli viszonyt ápol, sőt, az egyik az esküvői tanúja is volt. És azt is leírja, hogy amikor a Siófok edzőjeként sorozatban kapott ki egy góllal a csapata, nem gyanakodott bundára. Néhány sorral lejjebb pedig felidézi, hogyan kelt ki magából egy meccsszünetben: “Ha megtudom, hogy valaki eladta a meccset, megölöm!” Aki eltöltött ennyi időt a magyar fociban, mint Détári, és ennyit tud mondani az évek óta zajló üzelmekről, az jobban tenné, ha egyáltalán nem szólalna meg.

Összességében az egész könyvről egy másik könyv jutott eszembe. Nagyon régen, majdnem harminc éve írt Bocsák Miklós egy remek kis könyvet A Császár és utána a sötétség címmel. Bocsák annak akart utánajárni, hogy Albert Flórián után sikkadt el több korszakos, nagy klasszis is. Megvizsgálta Albert pályafutását, majd Varga Zoliét, Kocsis ’144 kisfröccs” Lajos és Törőcsik András történetét is. Az utolsó magyar világsztár végére érve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha valami fura módon Bocsák új kiadást szánna rég elfeledett könyvének, Détári története nyugodtan odaférne a végére.

A könyv

detari_borito_kicsiDétári Lajos-Pietsch Tibor: Détári – Az utolsó magyar világsztár

Ulpius-ház, 2013

3999 Ft

http://www.ulpiushaz.hu/detari-lajos-pietsch-tibor-detari