james_bannon

Másfél évig az volt a munkája, hogy huligán legyen (fotó: Hajnal Tamás/FourFourTwo)

Bevallom, nem szeretem az ilyen történeteket. Mármint azokat, amik olyan témáról szólnak, amihez azt hinném, akár érthetnék is, mert mondjuk megtapasztaltam, vagy láttam itthon, ráadásul időben is közel áll hozzánk. Például a huliganizmus.

Aki a kilencvenes években aktívan látogatta a magyar stadionokat, annak nem lehet ismeretlen a jelenség helyi formája. A Bozsikba rendre lovas- és kutyásrendőrök sorfala között léphettünk csak be, hatalmas csaholás felénk, néha egy-egy ló felágaskodott az ijedtségtől, majd ha úgy adódott, kardlapozni lehetett egy kupadöntőn. És ez csak egy szimpla ünnepelni vágyó tömeg, szó sincs huliganizmusról.

Te olyan tisztességes embernek látszol, nem tudom megérteni, hogy miért jársz focimeccsekre?

egy hölgyismerősöm a kilencvenes években

Mert sajnos olyan is volt. Utcán és lelátón egyaránt. A televízióban elszörnyülködve mutatták, ahogy egy Fradi-Újpest előtt szemetesekkel, a villamossínek közötti zúzalékkövekkel dobálja egymást a két tábor, ha valahol van egy kis rés, akkor összecsapnak, míg a rendőrök oda nem érnek. Leszervezett bunyók, szektorok közötti attakok.

Miközben ugyanakkor (1994) Zalaegerszegen, a megyei rivális Nagykanizsa elleni meccsen öltönyös biztonságisok állítják meg a kerítést betörni készülő vendégdrukkereket. Teljes káosz a felkészültségben, hogy hova és miért rohamdroid, hova és miért joviális biztonságis, melyik meccstől mi várható? Emlékeztek még Lasz Györgyre az IN-KAL-tól?

Volt, hogy a Fáy utcában egy Vasas-Kispesten a hazaiba ültem, mert egy ritkán látott ismerőssel szerettem volna beszélgetni kicsit. A második félidőben a vendégből átviharzottak néhányan egy kisebb mókára, majd az erélyes fellépés után visszaszorultak. Ahogy átrohantak előttünk a padsorok között, valaki felismert és rámkérdezett futtában: mit ücsörgök én itt? Nem volt mit tenni, a táskámat otthagyva (még a mobiltelefonok előtti időkben jártunk, csak bízhattam benne, hogy meglesz, bízhattam abban, hogy meglesz a barátom, aki majd tudni fogja, hogy hol és mikor találkozunk) rohantam vissza velük, utolsók között mászva be a vendégbe, miközben a kerítésen seggtől térdig kiszakadt a nadrágom. Hatalmas taps, ölelgetés. Lehettem vagy 15-16 éves.

Egyik pillantról a másikra tűntek el a talán sohasem létezett boldog békeidők, amikor még Déri János is bevállalhatta, hogy egy Üllői úti derbi előtt, lila-fehér csecsebecséket árul a fradistáknak.

Nem szociográfia, regény

Angliában rendőröket építettek be egy időben a táborokba, hogy egymást és a Futball Ügyosztály nevű csúcsszervüket informálják a készülő akciókról. A cél az volt, hogy a beérkezett jelentések alapján képesek legyenek preventív módon megelőzni a komolyabb rendbontásokat. James Bannon, a könyv írója egyike volt a fedett rendőröknek, és a dél-londoni Millwallhoz osztották be három társával egyetemben.

A vasasos kalandomhoz hasonló vele is megtörtént, csak éppen jóval komolyabb kivitelben. Az egyik sztorija szerint néhány millwalli szurkoló beült az Arsenal táborának közepébe, majd a meccs kezdetekor nekikrontottak, hogy utána és hatalmas vagdalkozás kíséretében a pályán keresztül hagyják el a szektort. És ez csak egy történet, ami így elmondva cseszett nagy hülyeségnek tűnhet, de ahogy olvasod a kötetet, hamar ráérzel, hogy a poénfaktor és az adrenalin utáni vágy vihette oda őket.

Megjegyzem, számomra pont ez a könyv talán legnagyobb hibája. Mármint, hogy nincs igazán kifejtve az egyének motivációja, miközben Bannon pontosan végigköveti saját jelentésein keresztül azt a folyamatot, ahogy belőle is egy-másfél év alatt igazi huligán vált. Sajnálatos módon a hangsúly inkább a munkahelyi kapcsolatokon van, és olyan fontos szereplőkről, mint Dave, Paul vagy Marcus alig tudunk meg valamit, miközben a beépült figura szinte minden pillanatát ők szerkesztik meg mérnöki pontossággal.

Ahogy kimarad a vélhetően anómiás állapotok ismertetése is, a korabeli angol társadalom leírása. Bannonnak nyilván természetes, de nekünk nem. Nekünk az természetes, hogy az itthoni huliganizmus a kései Kádár-korban indult (milyen mintákat kövessünk, ha körülöttünk megszűnni látszik minden?), majd a kilencvenes évek elejének felfutása után (normaváltás kora), valamikor 1994 és 1997 között élte fénykorát, hogy mára eljusson a szinte konszolidáltnak nevezhető ustawkákig.

Mindenki kisember

Dave szülinapi ajándékot hoz a Bannon által játszott karakter elképzelt/behazudott fiának. Valaki kocsmáros, valaki munkanélküli, valaki pedig egyszerűen említést sem érdemel, hogy milyen háttérsztorival rendelkezik. Nincsen mögöttük senki, saját magukat szervezik, emelnek ki vezetőket soraikból, és végtelenül szolidárisak egymással. Nem erről szól a könyv, de kőkeményen átsüt rajta, hogy az akkor 22 éves beépített rendőr és a millwalli huligánethosz hamar találkozni fog, mert Bannonból is hiányzik valami, keres valamit, egy pontot, amihez igazodni képes. Az erőszak, és különösen az értelmetlen erőszak ennek csak egy mozzanata, ahogy a bélyeggyűjtők között a bélyeg. Tartozni valahová.

Próbálja velünk megértetni, hogy nem lehet mindenkit egyes tettei alapján megítélni. Miközben rendőrként pontosan tudja, bűnözőkkel van körülvéve, mégis elbizonytalankodik, mert látja őket a hétköznapokon is, amikor ugyanúgy kisemberek, ahogy a saját szerepe.

Vagy a rendőrök. Itthon is ismert, de sohasem bizonyított szöveg, hogy nem lenne (lett volna) soha semmi/annyi balhé, ha a rendőrök (vagy biztonságiak) nem provokálják ki. Angliában, miközben a több száz fős huligánbandák egymásra vadásztak, néhány stadionban vagy környékén a helyi rendőrség úgy volt harmadik fél, hogy nem a rendet akarta helyreállítani, a balhét megelőzni, hanem töketlenségével vagy pökhendiségével szinte maga szervezte meg közvetve a szurkolók közötti összecsapásokat. A rendőrség egyszerűen nem értette a helyzetet, nem volt adekvát válasza a jelenségre.

Az egész könyvben egyszer jelenik meg egy igazán nagyember, aki valami komolyabb fejes a rendőrségen. “Van esetleg valami elképesztő történetük?” – kérdezi a beépített arcoktól. Már itt nem hittem a szememnek, de ment tovább a sztori. A lényeg, hogy egy olyan fószer irányította az egész futballhuliganizmus elleni küzdelmet, szervezte a meccsek biztosítását, aki semmilyen szinten nem volt képben sem a szurkolással, sem a futballal.

Ki a faszom a Millwall kapusa?

Tipikus kérdés. Hogy játszott Sheringham a hétvégén? Ezek a srácok annyira kisemberek, hogy a kocsmában, a sörük és a billiárd mellett fociról beszélgetnek. Emlékszünk? Itthon ment, vagy talán még most is megy a duma, hogy a meccsre csak balhézni járók szinte semmit sem tudnak a fociról, a csapatukról (extended version: csak ilyen alakok járnak meccsre). Hajlandó vagyok elhinni. Hallotta már tőlük valaki mondjuk a 95-ös Fradi összeállítását (Hajdú, Telek, Szűcs …), vagy a 96-os kupagyőztes Kispestét (Vezér, Hahn, Plókai, Mátyus …)? Vagy csak azt, hogy mennyi lett a hathárom vége?

Nem akarok általánosítani, de az előbbi dumával szemben, akik még most is kijárnak, legyenek azok akár huligánok(?), akár egykori huligánok, akár ultrák, valahol a Bannon által megénekelt arcok képzettségi szintjén vannak futballtudásilag. Akik lemorzsolódtak az utóbbi időkben, azok többségéért talán nem is kár, ők talán tényleg csak rá(nk)telepedett elemek voltak, akik nem érezték át, mit jelent egy klub mellett állni. És csak ott állni.

Millwallban a helyzet fordított. Ők mindig ott lesznek, csak épp közben volt egy korszakuk, amikor erőszakkal operáltak a meccs mellett. Nem volt még Facebook, máshogy szervezték, de olyan kérdés sosem volt, ami ma simán látható akár az NB I.-es csapatok oldalain is, hogy ott a kiírás, képpel, szép nagyban: másnap meccs, ekkor és ekkor, majd alatta a komment:

“mikor és hol játszunk? hajrá, XXXXX, az életem <3 xD mocskos mások!!”

Természetesen a hozzászólás gazdája csak elvétve látogat ki stadionba, helyette inkább horoszkópokat és viccesnek gondolt képeket osztogat meg ugyanabban az időben, a gépe előtt ücsörögve. Netán kommentel, de azt a fonalat most inkább hagyjuk.

Elvégre szociológus lennék

Bannon lebilincselt egy napra. Eleinte erősen ódzkodtam a könyvtől, azt hittem olyan lesz, mint a Futball faktor (“Fucking Millwall, fucking!”), abból pedig elég egy, mert pont kevés volt ahhoz, hogy igazán jó legyen. Sajnos Bannon is, mégis – mondom – egy napra, amíg együltő helyemben elolvastam a könyvét, szóval egy napra teljesen lenyűgözött. Pörgős mondatok, angol típusú, sok apró fejezetes szerkesztés, és a már említett és nekem fájó hiányosságok, amiken aztán el lehet gondolkodni. És vettem is rá a fáradtságot, elgondolkodtam rajtuk.

A magyar mintázathoz nem kerültem közelebb, annak az igazán jó feldolgozása még várat magára, de az angolba egy kicsit belekaphattam. Hiába ugyanúgy kisemberek a szereplők, ugyanúgy sokszor balfasz a rendőrség, ugyanúgy torzít a média, mégis két külön világnak tűnik. Lehet a forma ugyanaz, talán még a motiváció elemi összetevői is, de a saját világunk védelme (és nem csak a fizikai territóriumok) valahogy egészen másképp jelenik meg ott, mint itt. Egyelőre még nem tudom, mi a pontos különbség, csak érzem.

Mondom, egy nap alatt befaltam a könyvet, most pedig jön néhány nap, amíg átgondolom.

Futballhoz közeli könyv, de nem csak szurkolóknak. Talán inkább szól az egészet ellenzőknek, vagy csak a szimpla érdeklődőknek, akik nem értették mitől lehet varázslatos ez az egész, ami már nem futball, de együttjár vele. Tessék, itt a válasz egy morzsája Angliából. Ha ezt elfogadhatónak találják, megértik, akkor jöhet a következő lépés, elfogadni és megérteni a hasonló, de mégis gyökeresen más magyar valóságot.

A könyv

A_beepitett_huligan_boritokepJames Bannon – A beépített huligán

Candover, 2013

3490 Ft

www.beepitetthuligan.hu

 

 

 

 

 

Megjegyzés: a szerző sztorijaiból 1995-ben már készült egy film I.D. címmel (itthon Személyazonosság néven futott).