Péntek este, két, ténylegesen az akadémiára épülő csapat ideális időjárási körülmények között megrendezett összecsapása, ráadásul a harmadik forduló nyitómeccse, kitűnő választásnak tűnhet a szürke hétköznapokat a tévé előtt kipihenni vágyó jómunkásembernek.

Hát nem.

Az “összecsapás” már a huszadik percben kihozza az emberből a legaljasabb Hegyi Ivánt. Az iramot még egy betépett lajhár is lassúnak találná, de ezt az NB I. emlőin nevelkedett néző akár meg is szokhatta volna.

Viszont az, hogy ezek a csapatok tervezett körülmények között, biztos háttérrel, akadémiai képzéssel, edzőtáborral, tudatos felkészítéssel a hátuk mögött képesek gyakorlatilag 0, azaz nulla pontos beadást összehozni, igencsak elveszi a tévénéző hősünk reménykedő hangulatát.

A szöglet fél gól kifejezés új értelmet nyer: vagy hosszú, vagy rövid, ha középre megy kifejelik a védők, vagy kisszöglet és akkor beadás, lásd fentebb. Középpályán törvényszerűen két jó passzt egy értelmezhetetlen követ. Csel, ha van, akkor sikertelen (Vukmirt még nagyanyám is megkerüli, mamuszban).  16-oson belül eltört labda, borzalmas labdaátvétel. Soroljam még?

Összefoglalva tehát: lassú, technikai hibákkal tarkított langyos meccs, ahol még az a minimális őszinte foci is hiányzott, ami miatt a legvállalhatatlanabb meccseket is élvezni lehet.

És még a Bélának is hiányzik egy foga elöl.

Ismét rám tört a magyarfutball-depresszió.

Eredmények itt.