Nekünk még összejöhet
Önálló focioldalt, akár egy ilyen, saját doménen működő fociblogot indítani, 2013-ban, nem számít Széles Gábor-i értelemben véve korszakmegváltó ötletnek. A szerepek leosztva, egyetlen csapból folynak az alaposan tisztított alaphírek. Akik indulatkiélésre használják a focihíreket, netalán ezekre szeretnének halálra rémülni/recskázni, azok szintén alaposan ki vannak szolgálva. Akik az oldszkúl arcok oldszkúl okoskodására vannak kihegyezve, azok meg húszéves kivitelben megkapják, amit várnak. Műfajok, témák kimerítve, ami hiányzik, az senkinek sem hiányzik.
Nyilván, ha valaki mégis belevágja a fejét egy hasonló vállalkozásba, jó eséllyel van egy rakás pénz a dunyhájában, minimum áll mögötte valaki (ha más nem, legalább egy papírmasé), és legfeljebb hat hónapon belül át kívánja rendezni a hazai sajtóviszonyokat, oda-vissza.
Hát, pénzünk az nincs; ha lenne, akkor jó eséllyel elinnánk. Mögöttünk nem áll senki; ha állna is, a legvalószínűbb, hogy összevesznénk vele, és elzavarnánk. Átrendezni pedig nem szeretnénk semmit. Az ugyanis azt jelentené, hogy legalábbis észrevennénk a viszonyokat, amelyeket.
Erről azonban szó sincs, ezt többek nevében is bevállalom. Amiről biztosan nincs szó, hogy viszonyokat tételeznénk, mások érdeklődését, igényét vennénk figyelembe. Ígérhetjük, hogy arról fogunk írni, ami minket érdekel; pozitív mellékhatás, ha ez mások érdeklődését is kielégíti. Okkal indulhatunk ki abból, hogy ha pelenkába bújt felnőtt férfiak is kontentot tudnak jelenteni, akkor Mamadu fehérvári bemutatkozása is megüti néhányaknál az ingerküszöböt.
az ilyen beharangozások annyit érnek, mint egy Egervári-nyilatkozat a soron következő, századik sorsdöntő meccs előtt
Mert a téma a magyar futball lesz, elsősorban. Elsősorban azért, mert mi is magyarok vagyunk, még ha nem is a Novák Előd-i dimenzióban megvalósulva. Szóval, miután elkísértük a terapeutához hungarokatalán barátainkat, éppen útba esik egy stadion a környéken. Lepusztult, szép, legyen bármilyen, mindig ott volt, mindig észrevettük, bementünk, leültünk oda, néha lebontottuk. Olyan, amilyen, és még nem is a miénk. Focit néztünk, nézünk ott, azért ott, mert ez a mi vágyaink, indulataink, barátaink, ellenfeleink, ellenségeink helye. Nem másoké, nem más kultúrát fogyasztó/nem fogyasztó embereké, hanem a mieinké.
Nem tudom, más hogyan van vele, én nem szeretem a focit, a magyar focit. A feleségemet, a gyerekemet, a családomat, a jó söröket szeretem. Talán érdekel, de azt is másra mondanám előbb, hogy érdekel. Azt, hogy gondolkodom rajta, az már egyértelműen kimutatható. Az, hogy milyen szinten, már a vitatkozható kategória.
Lehetne még részletezni, hogy miről és hogyan. Csak hát az ilyen beharangozások annyit érnek, mint egy Egervári-nyilatkozat a soron következő, századik sorsdöntő meccs előtt. Az első bedobás megvan, ha visszafújják, hát vissza. Lesen nem lesz senki, az biztos.