A doboz egy részben téved: nem volt benne a Fradi stadionja

Otthon kutatni mindig érdemes, legyen szó a szekrényről, pincéről, padlásról vagy bármilyen kisebb-nagyobb zugról. Ezt már itt is bizonyítottuk nem egyszer, hiszen előkerültek már hamisítatlan relikviák, viszont a saját kutatásomhoz a legutóbbi gombfocis posztunk hozta meg a kedvet és az erőt. Elsősorban az a kérdés merült fel bennem, hogy hol vannak az én gombfocijaim?

Az nyilvánvaló volt, hogy nem a polcról fogom lekapni, és mint minden idejétmúlt kacatnak (de nagyon trendi kacatnak, valamint a saját idejétmúlt jelzőmet is azonnal meg tudnám cáfolni), azok is egy dobozba zárattak és a padlásra kerültek. Január elején került sor a bizonyos időközönként megejtett padlásjáratra, természetesen ennek kiváltó oka egy másik játék, a csehszlovák gyártmányú autóversenyzős móka, nyolcas alakú pályával, trafóval és színes versenyautókkal.

Ha már fent a padláson, akkor minden jön le. Apám megmondta, hogy ő úgy emlékszik, volt nekem valamikor rugós focim, a válaszom egyszerű volt: nem, dehogy, nem emlékszem ilyenre. Persze aztán lejött odafentről.

A doboz másik oldala. És milyen igaz!

Azonnal teljes körű vizsgálatot hajtottam végre rajta. Kezdve először az igencsak egyszerű masinéria dobozán. Nem teljesen értettem, hogy miért pont egy adott és jól behatárolható célközönséget próbáltak meg elérni a háttérrel, de ez van, végül is stadion. Viszont a lelkes, izgatott arcú gyerkőcök nem segítenek abban, hogy azonnal kikapd a játékot, de velük sem foglalkoztam. Kellett a tartalom. (Amúgy szép a legendás vesztes Fradi-mez az illusztrációként alkalmazott, lőni készülő játékoson, de vajon mi az a kékes nadrág? És vajon ki a modell személye? – [v.h. – szerk.])

Nem is jutottam könnyen hozzá, a hosszú évek és az időjárás megtette a hatását, beleragadt a dobozba. Viszont a sikeres kioperálás után elém tárult a fenséges látvány. Még félkész állapotban.

„A játékosok még keresik a helyüket.”

Kitűnő taktikai érzékkel állítottam fel mindkét csapatot (lemásoltam a dobozról, de így utólag azt is rosszul, ebben kilencven százalékig biztos vagyok), és azonnal leszerveztem egy felkészülési mérkőzést, amelyen igazán fölényes játékkal vertem meg magamat három egyre, ráadásul úgy, hogy vezettem egy nullára. Aztán berámoltam hármat. Jól játszottam, lőttem két kapufát is, valamint az egyik gólt a saját félpályámról szereztem. Éreztem, hogy ideje élesben is nekifeszülni. (Nálunk az volt a játék továbbfejlesztése, hogy kezdés előtt sorsoltunk, és a játékosokat felváltva helyeztük fel a játéktérre, próbálva minél jobb pozíciókat elfoglalni. – a szerk.)

„Kitesznek magukért a fiúk.”

Leültünk egymással szembe apámmal, én egy nagyjából ötven százalékos felkészültséggel és a fiatalság hevével a hátam mögött, ő pedig az idősebbek minden tapasztalatával. Kétszer tízperces meccsben állapodtunk meg. Elkezdtük. Nem tudom szépíteni a dolgot, felmosta velem a padlót. Kaptam egy nyolcast, kettővel feleltem, illetve volt még egy időn túli találatom, amikor már felállt az asztaltól, így a jegyzőkönyvben sem szerepel.

Ekkor jöttem rá, hogy miért felejtettem el ezt a játékot, illetve zártam el emlékeim egyik sötét kamrájába, amely most kinyílt a padlásfeljáróval együtt: mert rendkívül ügyetlen vagyok benne. De még így is nagyon menő.

Itt azért akcióban!

Ja, amúgy a gombfocijaim is meglettek. Foci az élet.