A képünk illusztráció.
A szombati Nemzeti Sport mellékletében van egy tanulságos interjú Lőw Zsoltival, mindannyiunk Cicájával. A trendnek megfelelően kritikus, őszinte, megrázó, az embernek kedve támad ciccogni, hogy hát persze, ilyen háttérrel, ezzel az utánpótlással (figyelem, trend!) meg elcseszett, hozzá nem értő edzőkkel ne is csodálkozzunk, hogy a gödör alján vagyunk.
Szegény Zsoltiból kiölték a focit hozzá nem értő emberek. Pedig ő igazán tehetséges volt, ontotta a gólokat, csak hát ezt elvették tőle. Mármint a tehetségét.
Nem is lenne itt gond, a nagyon laikusok is ismerik ezt a jelenséget: az általános fiatal tehetséges játékos nagyon tehetséges, nagyon fiatal, de elkallódik, és mi keressük az okokat. Az interjúval nincs baj, inkább ezzel tematizáljon az NS, mint a szekrényben ugrásra készen álló csontvázak megszólaltatásával.
A játékos nem hibás. El is hangzik a kérdés, hogy Zsoltikám, hat évet voltál válogatott, nincs neked ebben a kialakult helyzetben némi felelősséged? Nincs.
Rám bármit lehet mondani, nem voltam Maradona, nem tudtam 344-et dekázni és a fülemen táncoltatni a labdát, mert sikerült kiölni belőlem.
És még így sem lehet nagy szemrehányásunk Zsolti felé, mert ő tényleg megpróbálta, igyekezett, szorgalmas volt, letett valamit az asztalra. De az, hogy mindenki hibás, csak a játékos nem, valahogy mindig állandó motívum marad. És marad a talány, hogy az újságírók miért gondolják azt, hogy a közelmúlt és a jelen sztárjai a legavatottabbak arra, hogy kritizálják azt, aminek ők is ugyanúgy aktív részesei, mint az általuk kritizáltak?