Egy jelenet a sokból, ami az angolok kapuja előtt történt
Hatvan éve ilyen még biztosan nem volt. Mármint az, hogy videós elemzést csináljanak egy-egy meccsről, majd azokat publikálják, teljesen átláthatóvá téve utólag a történteket. Akkoriban az ember a szemére és az emlékezetére volt hagyatkozva, ami ma is fontos, mert a meccset alapjába véve nézzük, utána megbeszéljük, az adatok pedig majd érkeznek valamikor.
Mint például a 6:3-ról, egy röpke hatvan év késéssel a Pro Analysis jóvoltából. Az origo néhány hete futott már egy kört a remek elemzések mentén, és kihozta, hogy az Aranycsapat az egyik legjobb játékát nyújtó meccsén mutatott teljesítményével valószínűleg ronggyá alázná az idei Bajnokok Ligáját megnyerő Bayern Münchent, és ha ezt állítja, akkor mi nem kötünk bele, mert az hogy nézne ki.
Ellenben azt szívesen bevállaljuk, hogy egy más szemszögből is megvizsgálgatjuk egy kicsit a meccset, mégpedig a passzok jellemző iránya szerint.
Az összes indított passzok iránya
A kicsit összefolyós képen azt láthatjuk, hogy a londoni 6:3-as meccsen a magyar csapat játékosai milyen irányokba (kinek) és hányszor passzoltak (vonal vastagsága) a 90 perc alatt (Gellér nélkül).
Ha mai szemmel néznénk ugyanezt a képet, talán azt hihetnénk, hogy Grosics a Messi, és a Czibor, Puskás, Kocsis, Budai II. fémjelezte négyes meg valami olasz csapat védelme. Bozsik ugyanúgy Bozsik lenne, ha nem Maradona, és Hidegkuti is legalább van Basten, de inkább maradjon Hidegkuti. A közelmúlt Barcelonáját leszámítva, passztérképünk nagyjából fordítottja a jelenleg általánosnak.
A labdát viszonylag egyenletes megoszlásban hat játékos birtokolta a legtöbbet, akik Bozsik kivételével csak a támadással kellett foglalkozzanak. A korabeli magyar futball, és a Sebes Gusztáv által kipróbált 4-2-4-es felállás tehát annyiban még a klasszikus mintázatokat követte, hogy a játék menetét elől, az ellenfél térfelén próbálta tartani, és védőit csak a támadások megállítására, majd az azonnali visszatámadások elindítása miatt foglalkoztatni.
Ennek lett egyenes következménye, hogy a korábban két fedezettel játszó csapatból Zakariás hátrébb került egy (fél) sorral, ahol teljesen más szerepet betöltve, nem elosztó szerepben tündökölt tovább, hanem a támadások megakadályozójaként, miközben fő célpontjai ugyanúgy a csatárok maradtak. Hidegkuti szintén visszavonva játszott, átvéve Zakariás szerepének egy részét, és a védekezést elhagyva (Bozsik tehermentesíti), kimondottan az előrejáték kiszolgálását kapta feladatul. Mellékesen ezzel a húzással azt is sikerült elérni, hogy a védelemben négy csatár kényelmesebben tudott mozogni, mint a korábbi öt, nagyobb teret hagyva az egyéni kezdeményezéseknek, a változatosabb összjátéknak.
A védelemből indított passzok iránya (Grosiccsal és Zakariással)
Az ábrát elnézve nyilvánvaló, valami nagyon újkori dolog lehet az, hogy mennyiségileg passzolgatni csak a hátsó sorban szabad és érdemes. A hátulról felépített támadás manapság azt jelenti, hogy adogatunk, adogatunk, adogatunk, próbáljuk kicsalni az ellenfelet, majd az üresen maradt részekre vagy labdával, vagy emberrel törünk be.
Hatvan éve minden látványosan máshogy volt. Érdemes megfigyelni, hogy a balhátvéd Lóránt mindössze két passzt kapott az egész meccsen, valamint, hogy a középhátvéd Lantos (a mellette játszó szélső védő) Buzánszkynak egyáltalán nem passzolt. A visszavont Zakariás felé gyakorlatilag csak a támadósorból érkezett visszapassz, az ő szerepe tehát nem elosztó volt, hanem labdaszerző, biztosító.
További érdekesség, hogy a hátulról építkezés Bozsikot megkerülve, közvetlenül Hidegkutin keresztül történt, vagyis a labda alig néhány húzást követően jutott el a támadósorhoz.
A középpályáról indított passzok iránya (Hidegkutival)
Bozsik és Hidegkuti, Hidegkuti és Bozsik, így együtt, tandemként tették ki a magyar válogatott motorját. Az, hogy hátrafelé is meg lehet játszani egy labdát, az fel sem merült bennük, szinte minden csak és kizárólag előre ment.
Tisztán látszik, hogy az oldalpassz, a labdatartás, labdajáratás ennél a sornál kezdődik, és a támadóknál lép majd még egy komolyabb szintet. Ez talán a legjellegzetesebb dolog ami mára megfordult a világfutballban. Sebes csapatában a felállt védelem kipasszolgatása a tizenhatos előterében történt, míg manapság a 25-30 méteres sávba (a pálya középső harmadába) betömörülő két csapat ellentétes szélein, a védelem és a visszalépő középpályások között.
A támadósorból indított passzok iránya (Hidegkuti nélkül)
Ennyit arról, hogy Czibor és Puskás hirigben lehetett volna akár a pályán is, mindamellett, hogy saját bevallásuk szerint a való életben ki nem állhatták egymást. Kettejük viszonylatában 19 sikeres passzt lehet megszámolni, ami több, mint a Bozsik-Hidegkuti (15), valamint csak alig marad el a Budai-Kocsis (21) alkotta másik szárnytól.
Egyértelműen kitűnik az ábrából, hogy a legtöbb és legerősebb összjáték az összekötők (ma: ékek) és a szélsőik között valósult meg, de még a két középcsatár is 14-szer passzolt egymás felé. A másik fontos tranzitvonal a középpályások és az összekötők között fedezhető fel, vagyis a célemberek kiszolgálására lett felfűzve az egész csapat játéka. (Az most mellékszál, hogy a hat gólból négyet a középpályások szereztek.)
Adatok forrása: Pro Analysis