Nagy István mijagis mozdulattal elvégzett tizije (fotó: szolnokimavfc.hu)

Legnagyobb örömömre a közszolgálati televízió NB2-es mérkőzéseket is közvetít, így miután újszülött ivadékom az Üvöltő szeleket próbálta az utóbbi napokban és képtelen voltam megtenni a 8 km távolságot a Városi Stadionig, maradt hát a Siófok-Szolnok meccs Duna TV-s élvezete.

Az aranyparti együttes fura képződmény a magyar labdarúgás fekélyes testén, egyszer talán egy külön posztban is érdemes lenne megemlékezni a hányatott történelméről. Miután az élvonalbeli „ősszel leadjuk a pontot, tavasszal nekünk adják le” című orosz rulett a csapatot a fallosz rosszabbik oldalára állította, elsüllyedt hungarofoci élvonalánál egy fokkal mélyebb mocsárba.

Eddig még nem volt szerencsém az NB2-höz, így elvárásaim az osztály számának emelkedésével egyenes arányban csökkentek: itt már nem gond, ha nem nagy az iram, ha több a pontatlan passz, kevesebb az elképzelés a játékban. (hosszabb zárójeles megjegyzés, avagy egy megfigyelés, ami lazán kapcsolódik: ahogy megyünk a megye1 felé, úgy lesznek a játékosok egyre kurtábbak, a nyakuk eltűnik, olyan dombitibi stílusban, „o” a láb, „fater” a jelző, míg a játéktudásukat kizárólag a lelkesedés helyettesíti).

Még emlékszem a csapat szexi futballjára, amit a klub egyetlen és oszthatatlan prófétája, Horváth Karcsi plántált a játékosokba. Siófok volt az a közeg, ahol másutt elfeledett játékosok főnixmadárként éledtek újjá poraikból (ld. Simon Attila). Ehhez képest most egy kicsit szomorúbb a kép. A cséká, Fehér, talán a legrosszabb védő, akit valaha láttam, az FTC-Honvéd-vegyes ifikontingens nem túl meggyőző, viszont az a baziszar játék, amellyel sikerült kiesni, itt elég arra, hogy az tabella élején álljon a gárda. Egészen a Szolnok elleni meccsig.

A mérkőzés túl sok szót sem érdemel, talán csak annyit, hogy Papp Máté egyenlítő gólja elég szépre sikeredett  illetve csak sikerült 2-1 ről egy tizenegyessel döntetlenre hozni az eredményt (a Siófok vezetett…), amely előtt természetesen Fehér szabálytalankodott.