Érdekes szimpátia lett úrrá rajtam az egyik családi bevásárlás során, amikor az újságos polcról levettem egy számomra eddig ismeretlen focimagazint. A narancssárga újságról gyorsan kiderült, hogy egy új havilap, Futballmesék címmel. A szimpátia annak szólt, hogy az augusztusi keltezés azt jelenti, ugyanakkor fogott bele másvalaki is valami új focitartalomba, mint mi itt. Papír vagy bit, nem az a lényeg; nem az a fontos, hogy merre halad a papírlappiac, gondoltam, hanem a szándék, azt kell értékelni. Épp ezért elhatároztam, bármit is gondoljak majd a kiadványról, rosszat nem fogok róla írni. Meggondoltam magam.
Erős kezdés a címlapon
A borítót elárasztó rajzos illusztrációkat még csak egy botlásnak vettem. Persze, ennek a műfajnak is van helye még mindig, sőt, valaki jól csinálja ezt online is, de merész húzásnak tűnt egy címlapot ezzel eladni. Aztán jött az átlapozás. Itt már kezdtek kételyeim támadni az ötlet életképességével kapcsolatban. Augusztusban egy újság, ami tele van beszámolókkal a júniusi Konföderációs Kupa meccseinek összefoglalóival, már arra utalt, valami olyasmit szedhettek be a szerkesztők, amiből nem nagyon szeretnék fogyasztani. Komolyan, a lap majdnem felét viszi el az érdektelen Blatter-torna történéseinek részletes leírása.
Egyre óvatosabban továbblépkedve belebotlok egy-egy írásba Martin Palermóról, a bosnyák és a belga válogatott várakozáson felüli vébéselejtezős szerepléséről és Ghána focitörténetének ismertetéséről. Úgy érzem magam, mint az egyszeri turista egy tizennyolcezres Váci utcai kóla után.
A témaválasztáson még csak túl tudja magát tenni a szerencsétlen olvasó, mert ha jól van megírva, egy raklap gémkapocsról szóló cikk is lehet érdekes. Sajnos, ez a lehetőség sem jött be. A Futballmesék nyelvezete olyan döbbenetesen idejétmúlt futballközhelyekkel, fordulatokkal van teletömve, amelyeket már Sinkovics Gábor is cikinek találna. És mindez le van öntve valami egészen utánozhatatlan modorossággal. A kortárs magyar sportsajtó legesleglegbornírtabb mondataira sikerült rábukkannunk ezeken a lapokon (pedig óriási a tolongás az első helyért) gyakorlatilag minden bekezdésben van olyan borzalom, amitől ordítani lehetne. De a csúcs a vezércikk és két, a magyar fociról szóló írás volt, amelyek a szerzők programbeszédeként is értelmeződnek.
„Ezen újság két felnőttkorban lévő romantikus lelkületű fiúcska egyazon ’NŐ’ iránti elkötelezett szerelméből táplálkozva született. Az említett hölgy pedig nem akárki, a legtöbb férfi szívét ejtette rabul a világon. Eleven fogalom Ő, a neve FUTBALL.
Ugyanakkor a férfi nem csupán szereti, imádja kedvesét, mindenkor félti és óvni akarja. Mi sem vagyunk ez alól kivételek. Látva a túl sok és aránytalanul eloszló pénz által okozni képes ijesztő, az esélyegyenlőséget mind drasztikusabban torzító változásokat, úgy éreztük, van feladatunk a sportág érdekeinek a megvédése terén. S mivel céljainkat első pillanattól fogva meghatározta az a látásmód, amely a labdarúgást az emberiség egyetemes játékaként megváltó csodának, gyönyörű és tiszta szenvedélynek tűntette föl. Ezen szemléletből fakadóan határoztunk úgy, hogy elsősorban a nemzeti válogatottak világával foglalkozunk, mert a számunkra oly’ kedves értékek, mint a különbözőségek szépsége és tisztelete, valamint a futball eredendő emberi és erkölcsi alapjai, leginkább ebben a környezetben maradtak és maradhatnak fönn, illetve juthatnak érvényre.”
Ez rögtön a második oldalon. Itt ejtsünk szót arról, hogy minden jel szerint összesen két műkedvelőről van szó, akik időt és valószínűleg pénzt nem kímélve hozták össze ezt a remekművet. Ez zavarba ejtő, de a fenti mondatok még inkább azok. Aztán továbbérünk a „Több mint egy futballmeccs” című írásra, ami a román-magyar elé készült.
„Az elmúlt huszonhét esztendőben éppen e két markáns tulajdonságunk, ’egyenes’ és ’görbe’ jellemvonásunk kompozíciója tükröződött vissza a gyepen fiaink játéka ’jóvoltából’. Valljuk be őszintén, nem tetszett, de lelkünk mélyén mindvégig tudtuk, nem mást kell hibáztatnunk…
Jane Austen és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszki után szabadon akár következmény alapú összefüggést is felvázolhatunk. Minthogy hajdanvolt dicsőségeink táplálta büszkeségünk kábulatában balul ítéltük meg azon tennivalóink szükségességét és sürgősségét, amelyek gondos elvégzése nagyságunk fönntartása céljából elengedhetetlenek lettek volna. Elhanyagoltuk többek közt a tervszerű utánpótlásképzés, az infrastruktúra-fejlesztés, a gazdasági háttér és a tulajdoni viszony rendezésének fontosságát. Mindezen bűneinkért bűnhődünk Mexikó óta.
Csoda-e, ha átoklemosó elixír lehetőségeként tekintünk a szeptemberi ’szeánszra’, mely vitán fölül több mint egy futballmeccs.”
Az egyik rajzos remekmű
Itt a méltatlankodás, bosszankodás átcsap hangos káromkodásba, ahogy szállok le a buszról, kezemben az újsággal, már talán a környezetem is hallja, ahogy magamból kikelve feleselek a mondatokkal. És ez még nem a vége. Az utolsó írás a Kiszolgáltatottan, Szégyenkezve, Tehetetlenül címet viseli.
„A szurkolói kívánalmak élén természetesen a sikerek, a győzelmek állnak. Ezeket garantálni, előírni persze nem lehet. Ám van olyan össznépi vágy, hovatovább követelés, amelyet muszáj, kötelező teljesíteni. A legáltalánosabb óhaj, amely megfogalmazódik a magyar futballszimpatizánsok részéről, az a magyar bajnokság nemzeti jellegének visszaállítására vonatkozik. E ponton egyébként a nemzeti futballérdek és a drukkerek kérése egybe vág. Napjainkra égetően sürgetővé vált az egyszerre pályán lévő hazai játékosok minimum létszámának a meghatározása, melyet az első lépcsőben a 2014-15-ös szezontól kezdődően 7 főben javallott megállapítani. A szükséges lépést akadályozó jogi rendelkezések, korlátozások, illetve ’korlátlanságok’ előcitálása nem elfogadható ’pótcselekvés’. Ha másként nem megy, alternatív megoldást kell alkalmazni. Mivel egyetlen klubtulajdonosunkról sem feltételezzük, hogy ne lenne józan és belátó, így elképzelhetőnek tartjuk, hogy leülnek egymással egyeztetni, és a fehér asztal mellett, anélkül, hogy bármit papírra vetnének, személyes és rövid távú érdekeiket félre téve megegyeznek a hazai labdarúgók kötelező foglalkoztatottságának nélkülözhetetlenségéről, kereteiről, íratlan szabályairól. Kezet ráznak, majd úriemberhez illően tűzön-vízen keresztül tartják magukat megállapodásukhoz.”
A cikkben még szerepelnek olyan érvek is, miszerint azért kellenek magyar játékosok az NB I.-be, mert ők ismerik Frakkot, és tudják, ki az Mézga Aladár. Itt a düh vinnyogásba, kínos röhögésbe csap át, de aztán jön a felismerés, ez vagy egy óriási hack vagy sajtótörténelem van a kezünkben.