Pintér. Nagyjából ugyanúgy hasított az én fejembe is a felismerés, mint máséba, mikor reggel felkeltem, bekacsoltam a streamet a youtubeon, majd megláttam Csányi jobbján kedvenc csapatom edzőjét, és akkor már válogatottam szövetségi kapitányát. Csalódott lettem. Csalódottság töltött el, ami nem kifejezetten Pintér Attila személyének szól, bár gyorsan hozzá is teszem, hogy aki ismer engem, tudja, soha sem szerettem azt a játékstílust, amit ő erőltet, és játszat csapatainál.

A csalódottság annak szól, hogy nem jutottunk sehova. Röviden összefoglalva, csak annyi történt, hogy leköszönt a szövetségi kapitány, Szalai egy azóta sokat emlegetett interjúban elmondta, hogy meg kell újuljon minden, mert jelenlegi lábain úgy tarthatatlan ez az egész labdarúgósdi ahogy van. Később elkezdtünk külföldi edzők nevével dobálózni, mindenkinek megvolt a saját maga fülese, tuti tippje. Aztán jött Pintér Attila.

Pintérrel pedig az olyan kijelentések, mint a más külföldi edző sem garantálhatja, hogy kijutunk az Európa-bajnokságra, de ő igen. Amúgy sem bíztam benne, és nem is értettem ezt a hurráoptimizmust, hogy miért gondolja mindenki, mi oda ki fogunk jutni – mert őszintén, egy hasonló selejtezőcsoportban, ahol lenne egy Hollandia, Románia, Törökország trió a kalapunkban, nem lenne meglepetés a negyedik hely sem. Így meg aztán főleg. De elmondom még egyszer, nem Pintér az oka ennek. Az oka az, hogy megint nem jutottunk előre.

Hiába tudja mindenki, hogy magyar magyarnak farkasa, és a magyar labdarúgás legnagyobb ellensége jelen korban, ez az uram-bátyám alapon működő rendszer, ahol egy Sousáról néhány hét után mondják el, hogy rossz, sőt egyenesen pocsék szakember, de a Détári-féle Fradinak csak idő kell és bizalom. Ahol Otigba hiába játszik holland csapatban fix kezdőként, ha úgy látják, hogy Devecserinek és Guzmicsnak jobbak a képességei. Ahol (mint az a sajtótájékoztatón kiderült) a szövetség elnöke szerint Otigba lehet, hogy csak az újságokban jó játékos. Nem lennék meglepve, ha ezután a nigériai válogatott mezében látnám.

Hát köszönjük szépen!

Mentünk egy kört, és visszaértünk ugyanoda. Hiába minden nagy felismerés, bizalomvesztés, megint elkezdjük elölről. Nem számít, hogy a szurkoló, már eleve szkeptikusan, sőt letargikus hangulatban éli meg ezeket a pillanatokat, majd elmondjuk, hogy azok a felismerések, amikre ráébredtünk, most inkább mégse legyenek igazak. Vagy ne is mondjunk semmit, az lesz a legbiztosabb. Mondjuk azt, hogy kijutunk az Európa-bajnokságra, úgy is mindig ezt mondtuk. Meg azt is, hogy majd utána a világbajnokságra is kijutunk, mert ezt sem először mondjuk majd. Aztán legfeljebb huszonharmadik alkalommal sem jön majd be. Volt már ilyen, és ahogy látjuk, lesz is még így.