Nem érdekel, hogy Izland pótselejtezős, és bevallom, eddig különösebben az sem hatott meg, hogy a húsz éve még romokban álló Bosznia-Hercegovina csont nélkül jutott ki. Utóbbi így volt egészen szerda délelőttig. Azóta viszont sírok.

Történt ugyanis, hogy éppen a Keleti pályaudvar nemzetközi jegypénztárában vártam már vagy háromnegyed órája, amikor egyszer csak megjelent 6-7 bosnyák ultra. Egyrészt fura volt látni a megelevenedett valóságot, hiszen olyan feliratú pulcsikban voltak, amiket öt perce még a litván-bosnyák meccs előtt készült képeken láttam. Másrészt igazán félelmetesek voltak azzal a tipikus, keményen balkáni, háborút is valószínűleg megjárt arcok a hosszú terepkabátjaikban. Én ettől a pár arctól is tartok, de Litvániában háromezren voltak. Ott mi lehetett?

Merthogy ezek a fickók éppen Kaunasból érkeztek, valószínűleg nálunk szállnak át, illetve csak akarnak, mert sorszámot azért mégsem húznak, a vonatuk meg úgy hallom, mindjárt megy, a következő meg csak holnap. “Bitte, bitte” – veri az asztalt az egyik, de a pénztárosnőt nem hatja meg.

Azt nem tudom, hogy végül elérték-e, mert csodák csodájára addigra én is sorra kerültem, de megmondom őszintén, hogy piszkosul irigyeltem őket. Többezer kilométert utaztak 90 percért, most pedig itt állnak egy táskával a hátukon ebben a szutykos Keletiben úgy, hogy megint egész éjszaka utaztak. A vonat lehet, hogy elmegy, az asszony otthon biztosan három hónapig veszekedni fog velük, hogy miért kellett ezért a hülyeségért elverni a kéthavi családi büdzsét, a melóban meg már így is alig volt szabi.

Viszont ott voltak, amikor a válogatottjuk kilőtte magát egy világbajnokságra. Nekünk pedig mi jutott? Kedd éjfélkor ültünk a Keletinél az Imperiál sörözőben, kinevettük a saját szerencsétlen csapatunkat, és a legnagyobb poén az volt, hogy valamelyikünket éppen leszarta egy madár. De legalább nem a sörbe talált. A bosnyákok meg talán elérték a vonatot a leigázott Kaunasból hazafelé. Kinek mi.

28 éves vagyok, de most megint úgy érzem, soha nem fogok én is ott álni a helyi Keletiben elgyötörve, pénz nélkül, megtörten, de azzal a tudattal, hogy ott vagyunk, ahol a legjobban szeretnénk lenni már 27 éve.