Ebben a perszelő hőségben is szerte a városban, önjelölt, mantrákat mormogó, autodidakta sámánok járnak kelnek, akik szektájuk színeit, a zöldet, és a fehéret öltötték magukra, e jeles nap alkalmából. Olyan szavakban vélték felfedezni a varázserőt, mint a Pintér, az Attila, vagy éppen a Montpellier. Ez a három szó mágikusan összefonódik, a tárgy csoport körében – hiszen ha valamivel azonosítani tudják a csoda szót, vagy definiálják azt, akkor ez az amire rendszerint gondolnak. “Hiszen oda is lesajnálva érkezett a csapat!” – mondják, és gondolják. Hiszen ez a szurkolói identitás már csak ilyen. Nevezzük bárminek, naivitásnak, vagy fanatizmusnak. De, ha valamiben megedződött már ez a nép, akkor az a reménykedés, és a várakozás. A kérdés már csak az, kinek lesz igaza. Annak akik pesszimistán várják, az estét, vagy annak a tábornak, akik a végsőkig bíznak. Annyi biztos, hogy este minden kiderül.